Kata élete (gyümölcsei)

Hegyvidéki kisvárosban
Élt, akiről szólok mostan,
Boldog volt a családjával
Domb alatti házacskában.

Kirándulni sokat jártak,
Vad erdőkön is sétáltak,
Kristályvizű patak felett
Nézték, amint a hold felkelt.

Aztán az aranyló napot,
Ahogy a mezőkre ragyog,
Felszippantja a harmatot,
Mit a hajnal bőven adott.

Vadalma savanyú sava,
Vadkörte, s édes szamóca,
Csipkebogyó, szeder, áfonya,
S minden erdei gomba,

Az erdők számtalan bokra,
Kökény, som és más bogyója
A turista tulajdona,
Megkóstolja, s vágyik oda.

Versenytrillázó madarak
Szállnak fenn az ég alatt,
Faoduban mókus gyerek
Éppen diót eszeget,

Harkály adja a dobszólót,
Medve hozzá az altatót,
Mint a hangversenyteremben,
Nagyzenekar az édenben.


Menni kell haza, ejh de kár!
Kezdődik az iskola már.
Erdőkbe én visszavágyom –
Kiált Kata – földi álom!


Kilenc éve gyorsan eltelt,
Szive szeretettel megtelt,
S ki fák közt nevelkedik,
Más ember, nem incselkedik

Ekkor Katát törés érte,
Anyja elvált, s apját kérte,
Nem engedte a hatalom,
Zokogott, sírt a kőfalon.

Istenem, ezt mért engeded,
Gyerektől apját elveszed?
Anyám nem törődik velem,
Nem fog szeretni senki sem.

S mint ahogyan megsejtette,
Erdő zöldjét nem nézhette
Szegény ember mostohája
Nem engedte iskolába.

Munkába zavarták a lányt,
Megvarrt egy nap többszáz ruhát,
Sorsa ellen daccal felelt:
Tanulni kell a pénz helyett.

Nagyon szép, csinos lett Kata,
Gesztenyebarna a haja,
Vénuszi lett az alkata,
Szeme zöld, mint erdőn a fa.

Tudta, sok fiúnak tetszik,
S Karácsonykor az egyik,
Kivel szemezett régóta
Lett végre az udvarlója

Eljövendő augusztusba’
Húzta már a lagzis banda,
Kata nagyon szerette őt,
Benne látta a jövendőt.

Az esküvő másodnapján
A nagyanyja így szólt hozzá durván:
„Menyecskének gyütt ű ide,
mindenkire mosson ki e’”


Amit tett, az nekik méreg,
Az is, ha a lámpa égett,
Nem értette idevaló
Könyvet venni mire való

Tibor szerette, s féltette,
Így szólt: „Menjünk albérletbe.”
A városba költöztek be,
Berendezkedtek izibe,

S mert jó lett háziasszonynak,
Áldását kapta a sorsnak:
Fia nemsoká megszületett,
A férje egész nap ünnepelt.

Később Tibor megváltozott,
Éjjelente mulatozott,
Barátokkal duhajkodott,
Katával csak orditozott.

Anyósa így fűtötte:
„Válj el tűle fiam, válj el,
Helyette hidd, néked más kell,
Gazdag leány is akad bőven,

Láthatási időd marad,
Bármikor hozhatod fiad,
Paraszt voltál neki eddig,
Csak tanulás kell néki mindig.”

Kata tűrt eleget,
S tiz év múlva elege lett:
„Azért éljek a világon,
Engem csak szenvedni lásson?

Nem, ezt tovább nem tűrhetem,
Összetöri az én szívem,
Egyedül is tudok élni,
Nem akarok többé félni!”

Menekült a rosszból rosszba,
Pedig elment más városba,
Füstös, zajos sikátorba,
Egy fekete labirint’ba

Szeme a távolba mélyedt,
Gondolata múltján révedt:
„Tűrtem oly’ sok éven át,
Őriztem a más családját.

Barátaim mind eltűntek,
Sziszegnek rám kígyónyelvek,
Magány kerít hatalmába,
Készülök a másvilágba.”

Vélte: örökre átkozott,
S végre mással találkozott,
Mint fényes égi csillagok,
Tekintetük úgy ragyogott.

Első látásra szerelem:
„Jöjj Kata és fogd a kezem,
Te leszel a feleségem,
Más, azt hiszem, nem kell nékem

Csak áruld el kérlek szépen,
Miért szomorú csillagszemed?
Gondolkozol – messze nézel,
Arcodon könnycsepp a fényjel.

„Szeretlek, ezt hidd el nekem,
de máshová húz a szívem,
hegyvidéki kis lakomba,
domb alatti házacskámba.

Nékem az ottani levegő
Oly’ tiszta, üde, éltető,
Hiányzik a fenyőillat,
S a fák, melyet gyentát sírnak.”

Azóta már mind a ketten
Együtt élnek a domb mellett,
Hová éjjel lehallatszik
Az erdőnesz, s mi fent zajlik.

Kata fenyvesben dolgozik,
Az állatok körülveszik,
Bújócskáznak a fák körül,
S férje vele együtt örül.


Néha nagyot sóhajt Kata:
„A természet ajándéka,
mit itt látok, s mind csoda,
emberek mesevilága!”