Jégmadár

Nem leplezem. Hiába már.
Szomorú, tűzbeásott jégmadár
fonnyadoz, s csomósodik szívemen.
Olvad mert ellentétek csiszolták azzá,
amit most a tér élvezete sorvaszt belém,

és minden csörgés éget-
keresni kéne a féket,
nem mint hajhász,
hanem mint ember az eleséget,
de már az is bányász, bár a mélységhez
nem érhet.

Két életbe forrva,
- egyik sorrá fonódott rég, -
benne tekintet, mi zokszavakba fagyaszt,
s a meredek színskála, mi feltüzeli azt –
belebuktam én,
leplek leleplezett tintaszigetén,

hol a másik élet pontozott
engem, a perzselő feloldozott
jégmadár hangjából harsányan-
és kihullt a halványan
tündöklő közöny…

Nem leplezem. Hiába már.
Megtorpant a jégmadár.
Didereg, hisz fázik rég –
ilyet nem érzett még,
lábai párás hegy ormain csüngnek,

elhullámzott hallása mindkét fülnek,
és a vetítő másik oldalán
immár szereplők ülnek:
két élet, egy szó, és a visszhang:
…elhalkul,
tőle zeng a határ,
a hang pedig nem más
mint a tűzbeásott jégmadár.