Jéghegyen élek...

Jéghegyen élek.
Így kínoznak az ezredévek,
S magányom sírjánál állva
Elveszem a sűrű homályba,
És visszatérek az alvilág pokla mélyére,
És onnét jajongok időre és térre,
S hogyha szavam nem hallja a bíborhajnal,
Egy érzéssel ordítok föl, szenvedélyessel, vaddal,
És úgy készülök lelkem halálára a jéghegyen,
Hogy elrepülök, át egy egész életen,
És bánatomra már keserű gyógyír a bódulat,
Úgy fekszem el egy csöpögő eresz alatt.

Jéghegyen élek.
Kegyelmet senkitől se kérek,
Csak az ég bocsásson meg érte,
Ha meghalok, mert kín regélte
El bánatom mindig, és hallgattam rá egy este,
Lemerültem hát, mikor szivem kereste
Elveszett vágyait, elejtett könnyét egyre,
Kereste, majd pedig egész valóját elfeledte,
És én altatót dúdoltam néki – halálba vivőt,
Úgy vigasztaltam én e szegény szenvedőt,
S jéghegyemmel együtt halál lettem, halál vagyok –
És nekem dúdolnak most is a csillagok.