Idegen ismerősöm X.

Tollforgatás – nem nagy dolog, újra elővenni – merészség,
csak lezárásból – bátorság, hogy a soha tűnő árnyak
végleg kioltódva lelkünkből ne kísértsenek tovább.

Az eredethez visszatérni: itt kezdtem emlékműved állítani,
hogy mi volt lelkemben – lezárható érzések; kulcs,
mely az óceánok mélyére vetve – bármelyiknek mélyére.

Tartsd titokba’ – így szólt tanácsom, hogy
érzéseimről senki se tudjon, ne is érezze soha,
érzéketlen lerészegedés? Probléma megoldva.

Pattogott fülemben még régen a kandalló tűz – jövőnké,
a könnyázottak lehet most már vele ropognak,
a múlt nem fog amneziálódni – talán soha.

A vágy bűnös volt, de éreztem – igen,
a szomszéd kutyákra hallgattam – felejtés,
már nem csak figyelek, hanem merek – teszek.

Az éjszakák már nem búcsúk, átalszom könnyeden Őket,
a szétfoszlott álmoknak álivedercsit intve,
az Átkom bezártam szobájába – nem magaméba.

Belül megtettem. Elkezdtem… Nem leszek néma, csöndes,
nem kell a szépség, rútság, konok epres öntet,
mellyel pótolom még itt lüktető hiányod.

Éld tovább vítádat – megtettem, tedd te is,
ne legyen késő, mert eltűntem, gondolj még rám,
bár ne lobogjon többé soha az ősi titkos láng.

A fényérzékenység is csak kitalált fekália,
mellyel védeni próbáljuk másvilági létünk
apró el nem sodródó titkos árnyait.

Hazugságba tengődtem – talán még tétova talány,
hogy véget vetve mi leszek: halott vagy csak árny,
mellyel a nem létezőbe kiáltok.

Figyeltük magunkat: a harmadikat – kit Mi alkottunk,
Harcolt, küzdött, kívánt igazat, de kihalt minden,
banzájba veszett a verem sötétjében.

Várakozással voltam telve, századszorra véget vetve,
Tettek zúdultak az ismeretlen vízesésbe,
mellyel elköszönt az alkotó az alkotottól.