Idegen ismerősöm VIII.

Te drága, nem aludtál éjjel? Féltél?
Kértelek, ha igen csak hívj, ne féljél.
S most Nálad megint nem tehetek semmit.

Karjaim közt újra sírtál. Veled vagyok – őszinteség.
Megértettem könnyeid mikéntjében rejlő fájdalmad.
Harcolnod kell, küzdened azért, mi Tiéd.

A csatában is Melletted leszek, kezed szorítom, segítek,
hogy megoldódjon a helyzet ezért, bármit megteszek,
mert őszinte társad vagyok, jónkban-rosszunkban.

Az éjjel megébredtem. Túl konkrét indirekt álom voltál.
Nem múlt el, bennem élsz, álmodj tovább… Dream On.
Nem kísért a hamis álom, a falakon átkelve csodálom.

Várakozok. Már nem várok. Megmondtad sokadszorra.
Dehogyis, nem ő az. Csak egy a sok közül,
pedig én több voltam és még több leszek.

Biztos jobban szeretlek? Nem ez számít – még mindig.
A tény: itt hagytál, közös álmunk mi nincs itt,
hogy elpusztítottam, kétszer hibát nem követsz el.

Én pedig csak bujdossak, hogy elfeledett közös jövőnk
örök fehér dunyhád alá vesd, ki Veled. Őt szeresd.
Ki ellened… Ne tudd, csak tedd meg.

Egy élet kevés arra, hogy örökké felkötlek,
hogy keresem árnyékom, hogy találkozna Veled újra álmodok,
hogy lelked ölelem, tested csókolom, hogy kimúltam Belőled.

Inopiát teremteni készülsz belém – jól esik?
Vagy ezt is csak magamnak tettem én,
hogy pusztuljon tollam, lapom, a nyeremény?

Egy makulátlan elme örök pillangó hatása,,
hogy a semmibe vesző álom újra fellobbanása,
kihűlt tekintetek égő, eleven ragyogása,

lehet már ez is kevés ahhoz mit szeretné(n)k,
a sok elkorhadt gyermeki félelem, hogy elutasít
kit valaha szerettem, nem ez történt, az idő döntött.