Idegen ismerősöm VII.

Most sokak léhaságát hallgatom, leültek mellém várni,
nekik korábban állítják a szerelvényt beállni,
hogy mehessenek s ne bámulják vonatom.

Új helyet fogok ma megismerni, lehet a boldogság kertje,
még várakoznom kell reá, csak szégyentől telve,
mert Hibának neveztelek s végül hiba lettem.

Az új név mára Elmúlás lett, róla szóló képek,
ne sírjon, ne féljen, szorítson ha élek,
bár én is sírok, én is félek, mellettem sokat beszélnek.

Nem mondták be járatom, fülelek bőszen,
tizenegy tízkor intek majd a sűrű fehér ködben,
hogy most itt hagylak kicsit Miskolc, szülőfalum,

lehet város vagy, csak én teszlek kisebbé,
nem a becézés a zuhogó sűrű trappban,
ha megérkezem a csatakos virradatban, várj reám!

Egyre jobban zuhog. Már félek, hogy egy köpeny alá nem férünk,
s forgatója nem leszek, rendezőség? másnak verek,
hogy a szövegem elkészítsük a mai nap.

Csak el ne álljon a zivatar, zuhogjon még felém,
míg elérek Hozzád, csak essen, csak essen még,
más kívánságom – számítás? – nem lesz több.

Így átölelhet féltő kezem, hogy megőrizzem a cseppektől,
legyen akár könny, akár víz, nem kínoz, ha hozzánk ér,
a régi özönvíz, a boldog – ma lesz, akkor újra él?

Lassan időm végére érek, vonatom jönne már,
bár még ráérek – tudom, türelem, ki vár: kivár,
jussa lehet csak a mennyei boldogság.