Holt lelkek dala

Dalolnak

A szél lopakodik a sírokon.
Sikoly hatol át a fák lombja közt.
A koszorúkról vér csorog...
És valahol mélyen szól egy hang.

Holt lelkek bolyonganak kert felett.
Azok zenélnek most a fejemben...
Fájdalmuk sötétre festi
A részegen imbolygó időt.

És valahol most kigyúl a lámpa.
Megvilágítja azt a temetőt.
A holt lelkek dalolnak ott...
S akkor minden sötétté lesz...

Talán még

Egy magányos cédrusfa álldogál:
És csak nézi a végtelen eget.
Talán még kibúvik a nap.
Remél, de társra sose talál.

Piroslik még a vérünk, amíg ki
Nem szipolyozzák. Érted sírnak ők,
A danoló lelkek, hűsen
Cirógatják sápadt arcodat.

A holt lelkek felsírnak egyszer még,
S az elpilledt tavasz illatát
Hordozzák magukban büszkén,
Tudod: Így minden sötétté lesz...

Dobogás

Hallom. Dobognak a kövek ott lent,
És dobog a szív a könnyü ruha
Selyme alatt. Sikoltasz, de
Mért? Tán hűvösen érintenek?

Én nem tudom, hogy ők mióta is
Kísértenek engem. De már bennem
Dalolnak! Tudom: én vagyok
A borongós kedvü temető.

Dobog a szívem, zakatol nagyon,
Mint a száguldó vonat síneken...
S visz el messze, úgy súgja:
Dobogok, mert a temető vagy.