Hervadó virágszál

Emlékszel még legkisebb virágszál,
Mikor kibújtál, mint egy kis ábránd?
Mikor nem tudtál még a világról?
Hogy miért süt a Nap, s miért hull az eső,
Mi a szivárvány, s mit kaphatsz árnytól,
Hogy mi a mókus, és hol van az az erdő?
A reggel is átfordult már délbe,
És választ kaptál a sok miértre.
Ó, hervadó virágszál, ne hagyj itt!

Megláttad a nyári nap sugarát,
Benne szálldos vígan egy kis madár.
Szivárvány tövében kincsre leltél,
Oly kincsre, mely fényesebb az aranynál is.
Valakire, kihez szólni mertél:
Örök barátságra leltél virágszál itt.
Itt, hol állunk most és elmélkedünk
A múlton, s közben múlik a kedvünk.
Ó, hervadó virágszál, ne hagyj itt!

Tavaszra váltott a nyár szele már,
S szerelemre hajlott a barátság.
Völgyben is nyílnak most a virágok,
A sárga nárcisz, s vérvörös tulipán is.
Ha szerelmetekre nem hull átok,
Virágozni fog az is, mint a friss ánizs.
S ha titeket az Isten is szeret,
Akkor örökké együtt lehettek.
Ó, hervadó virágszál, ne hagyj itt!

De elkorhadt az öreg fa is már,
S nem virágzik a szeretet immár.
Kialudt a szerelemnek lángja,
Sárguló falevéllel hullott az is el,
Alatt száradó virágok árja.
A tavasz elmúlt, s ősz köszöntött be itten.
Kis virágszál, egyedül maradtál,
Kis virágszál, ez a nap csak rád vár.
Ó, hervadó virágszál, ne hagyj itt!

Megélted, mit meg lehetett élni,
Láttál esőcseppet földre érni.
Napot megtörni a jégcsapokon,
S azokat olvadozni a havas tájban.
Közel a vég, s azon gondolkodom,
Hogy érhetett el ily korán téged, már ma?
Elhullasz örökre, s vissza nem térsz,
Nem fordulhatsz meg soha, de miért?
Hervadó virágszál, Isten véled!