Hattyú-dal

Késő éjszaka volt.
Kéken világított a Hold.
A Lugasból egy lány lépett ki,
És a tó fölé hajolt.

Csak nézte finom arcát,
Ahogy a víz tükröt tart elé,
Hiába várt... hiába várt...
Senki nem guggolt mellé.

Éjfél is elmúlt már.
Vagy ezer év talán?
Szép barna szeméből
Egy könny hullott alá.

E piciny kis könnycsepp,
Lelkének darabja,
Finoman mosta arcát,
Majd elnyelte a tó habja.

Mélyen a tóba hullott,
Varázslatos fénnyel,
Majd a felszínre tört,
Egy hattyú képében.

A lány fel se nézett.
Nem látta már a madarat,
Ki fénylő ezüst színnel,
Az ég felé tört utat.

Egyre feljebb repült,
Szabadon, de búsan,
Lehajtva fehér fejét
Útba vette a Holdat.

Csak szállt egyre a magasba,
Míg el nem tűnt végül,
Büszke, szép alakját
Csillagkép hagyta örökül.

Onnan nézi most is,
Ahogy a tó mellett egy lány vár,
Kinek fehér lelke egy éjjel
Hattyúként az égbe szállt.