Halálvágy

Nézz körül.
Nincs hová bújni.
Leomoltak már a régi szirtek,
romlásba enyésztek kincseim,
melyeket lelkem büszkén hordott.
Eljátszottam az utolsó akkordot
egy összetört zongorán.
Hát magamhoz szorítom vérvörös ruhám,
és kifacsarom belőle még azt a csöpp reményt.
Integetve búcsúzom az élettől...
gyermekkortól,egy furcsa képtől a falon,
összetépett levelektől asztalomon.
Hiszen mindez csak álom volt...
vagy talán éppen most álmodok?
Látom magam,hogy kacagva kárhozok
el,a pokol tüzén melengetve
jéghideg tagjaim.
Csonttá meredt karjaim
nem nyúlnak már mohón az élet
gyümölcse után.Nem félek
feladni,s feledni; tagadni,s temetni
fiatal testemet
féreg járta porhanyos földbe.
Félelmem ketté törte
a vágy: csak múlni el.
Lenne,ki visszatart?Csak a csend felel.
Közönyösen néz az éj
bogár szeme.Választ vársz: ne remélj.
Itt ez a kés...olyan hűs,
ahogy részvéttelen,derűs
hívogató szavával csábít
a halál.
Csak még egy szó. Aztán rám talál.