Fosszília

Apró kószaság, régi poros törmelék.
Helyében vonalak, s az összeszorított lég.

Hol kezdjem, hogy kezdetében
ne nyújtsak hamisat?
Fennkölt hangnemben uszítsam derekastul
mindenkire az érzetet:
egy penge se fogazza karom,
se három szellős hajnalom
vékony nyerges ereit.

Semmi nem ereget,
had formáljak hát kereket
a hitekből.

Megkondult a testem,
s tovább hanzik az összes hangzó,
mint a deli harangszó
utcáinkon, ahogy tipeg…
Tipegne, de a fosszília
magvait dobálja, felragasztgatva
szemléleteit,
s az ősi magma
csurog, deres tartalma beborít és íme:
Kész az őskövület íve.

A megszűnő lélekzet
kameráz, mintha felnőtt volna,
pedig pelenkás még,
homályos, könnyes a lencsevég.

Dúdol valamit,
hullámzik a szakadozó hurok.
Rajta függ mindazt, amiből kiönt.
Majd megreped a burok,
s nyakig telít.

Ficánkolok, hittem – az segít…
Redőny mögé bukik fekhelyem;
- Ívemből kipárlott kődarab maradtam,
Mozgásszűnt szemeimben tűz…
Késő, a fosszíliába ragadtam.