Falnak dőlve

Nedves falak, nyirkos érzés
Fájó légben csupa színvágy,
Markaimban tartva végképp
Ezt a semmit, kő szivárványt:
Könnycseppet mi tenyerembe
Esve s rejtve világ elől…
Ujjaimmal fedem most be
Nehéz, mint e képzelgő fő…

…szobrászkodik lehelettel
Mi félig nyílt számból csap ki
Lebegő füst kedve felmegy
Abbamarad téli party…
Kabátomat összehúzom
Szemem nyitom, fáj s becsukom
Hideg karol át kis húgom
Didergés remeg arcomon.
Aludni is állva próbálok
Bármit, bármit is mondanak
Most így a jó, ha csillagok
Nem ragyognak s a hold is vak
Nekidőlve házoldalnak
Ölelve csak unt önmagam
Gondolatok szállnak s ajak
Mondja ki nem mondott szavam

Hópehely hull, cipőm orrán
Ott nevet és széles szájjal
Mosolyog, tán válaszra vár,
Tőlem, e fagyott pofával?
Bolond vagy te, veled szembe
Úgy fölötted, aki áll most
Nem elment az élet kedve
Nem, és nem is fáradt, álmos
Csak vár. Mire? Ez rossz kérdés
Nincs kérdés, Nincs! Egyszerűen
Van neki ki nagyon Szép és
Őt hallgatja szélben, fűben
Szállingózó hóban hangját
Illatát a zizegő jég
Hozza szegényt minden: ez fáj!
Cirógatja puha bőrét
Simogatná fehér kezem
Tarkóját és beletúrna
Hajába, s hát szeretem…
Csókolnám csak, hogy mert tudja…
Zavarodva, mikor tüdőm
Helyén nincsen semmi: üres
Utolsó érzésem szövöm
Beléd, kedves, ennyi… Szeress…

…Visszahuppan álmom „ide”
Már guggolok, ráncolt homlok,
Ívelt hátban a bú hite
A csöndből kreált gondok…
Bambulva már, elhallgatva
Mit karattyol a sok kutya
Szerelmesen felugatva
Holdnak áriáját fújja.
Örök táv, nem csökken soha!
Fanyar hiány mi rendszeres,
Messze Pannim kék otthona…
Bár én itt állok,
Nem tudom hol,
De Keress!