Engedj el…

A bánat áttetsző, sötét fátyla
Árnyékolja be boldogságomat,
Hisz szavaiddal még utánam nyúlsz,
Hogy szét szakíts - születő álmokat.

Tudod, jobb, ha valami sosem volt,
Mintha volt, de aztán elveszíted.
Én elvesztettem már és nagyon fájt,
Hát azt akarom, gyógyuljon be a seb.

De hogy végleg elmúlhass belőlem,
Szakítsd ketté a lelked húrjait,
Mert nem akarom tovább hallani
A szívemben visszhangzó hamis dalait.

Én már tudom, hogy minden szakítás
Olyan, mint egy-egy kis halál.
Hisz nem várt vendégként a fájdalom
Lelkünkbe költözve új otthont talál.

Tudom, mennyire tud fájni a halál,
A testeket magába záró síri ágy,
De legalább ilyen nehéz látni,
Hogy hal meg bennünk a vágy.

A vágy, hogy szárnyain repíthessen
Az egekig minket a szerelem,
S hogy enyészik emlékké bennünk
A tegnap még lángoló érzelem.