Arcomat sár borítja
rászáradt kéreg:
agyagossá szárította az élet.
Te tetted!
Akartad, hogy védekezzek;
bántottál,
ezernyi cserepet okoztál.
Hullott,
szakadt,
törött, a múlt fénye
megkopott köd lépett helyébe.
Egyedül sétálok a Duna parton,
szememből a könny már régen kifogyott.
Lelketlen zajok szúrnak a fejembe,
pillérek, graffiti szemei nevetnek szembe.
Kabátomat fázósan összehúzom,
s leszívom az utolsó slukkom.
Ugrom.
Majd hagyom,
hogy elnyeljenek a zavaros fodrok.
Felébredek,
az álom karját messzire vetem,
élek,
csak álmomban haltam meg.
Nem vagyok gyáva, aki feladja
kimegyek, úgyis esett
a tócsa aljából sarat szedek,
s bekenem az arcom.
Hova megy az emós tini nyáron? - Haláltáborba.
Szépen ábrázoltad, kedvesek a szavaid, nekem nagyon tetszett!
Grat!