Élet halál, egymás után…

1.
Élet a halál után,
messze elnyúlva már,
és nem figyelni arra,
merre visz az útja,
miért is kell élni,
a mi világunkkal égni,
és szeretni a múltat,
az új világot hozókat,
szeretkezni a mának,
az életnek, és másnak.
Figyelni arra emberre,
ki nekünk lett teremtve,
és szeretni azt,
ki megérdemli azt,
és mindig csak szeretni,
soha nem feledni,
ölelni a mának,
s talán nem fájna másnak,
ha nem olyanok vagyunk olykor,
Melytől az ész kicsorbul a szótól,
és szeretni csak jóval,
mindig sok-sok gonddal,
és mindaddig ölelni,
míg az élet messzire nem viszi.
2.
Élet az életben már,
melyben kevés a szó már,
s melyben kevés a tett,
az is mely a végtelenbe tett,
s ahol érezni kell,
miért is épp ő kell,
ahol a szívnek kell tudni,
miért is kell élni,
s megmutatni másnak,
miért kell nekünk, s nem másnak,
miért fontos ő nekünk,
miért tartjuk nagyra öt,
miért más nekünk mint a többi nő,
miért más az, kit ő feledtető,
s tudatára kell ébreszteni annak,
miért kell a jövőben, s aznap.
3.
Élet az életen át,
melyben a szeretet viszonzásra talált,
s melyben két karunkba öltve,
a világot átölelve,
tudatom mással,
az élet rám talál egy viszonzással,
s nincsenek többé gondok,
nincsenek sötét foltok,
s melyben az ég, a hó,
mienk az, hisz mámorító,
s mienk az-az érzés,
mely oly széppé teszi azt a lépést,
melyet felé teszünk akkor,
mikor életünk megcsorbul,
és életünket tette széppé,
egy ragyogó képpé,
s minket szeret az,
kinek köszönhetjük azt,
hogy a világ részei vagyunk,
a nap oltárán mi vagyunk,
s ő egészíti ki a múltat,
melyben a szavak már a porba hulltak,
s már a szívek beszélnek,
és a tettek felelnek,
s mikor tudjuk azt,
a másik miért akarja azt.
4.
Az életben az élet eltörpül,
mikor társunk minket gyötör,
eltűnik mellőlünk, elfogy elölünk,
már a ködbe vesz mögöttünk,
és nélküle nem tudunk élni,
már levegőt se venni,
és nem akarunk másra nézni,
hisz kín nekünk mást látni,
s ilyenkor történnek olykor,
hogy agyunk ködfalba zárul,
és fáj a lét, a szó,
melyben nincs olyan szó,
mely egykor egy volt a boldogsággal,
az élettel, a világgal,
s ilyenkor mondják sokan,
nélküle az élet sem ugyanolyan
nélküle vesszen az-az út,
melyen az én életem fut.
5.
És élet a halál után,
melyben feleszmélünk már,
s rájövök arra,
másnak szebb a mosolya,
megéri élni,
másokért is tenni,
hisz a mi bajunk csak törpe,
az életben csupán egy görbe,
és másnak is van rossz napja,
hisz nincs mit kapnia,
és éhezve vár arra,
hogy a sors végre már levágja,
s van sok olyan ember,
ki minket szívből kedvel,
értük kell hát élni,
értük kell nevetni,
mert hát van mosoly a földön,
hisz nő ki élet a földből,
és édes az már,
melyben a lét minket vár,
és megéri újra ébredni,
a nappal éledni,
van miért álmodni,
van kihez szólni,
és megéri olykor,
mikor a világ túlcsordul,
élni és kérni,
nézni és szeretni,
gondolni másra,
egy egészen más világra,
melynek az irányítója az,
ki akarja azt,
és mindenki az,
minek mutatja azt.
6.
S az új élet, mely más világ,
melyben a tettünk újra szívet talál,
és valaki felfigyel arra,
mi az szívünk sóhaja,
miért vagyunk olyanok,
akinek mások a gondok,
akinek a szó, hogy barátság,
őszinte, és az a valóság,
hogy minden ember egyenlő,
legyen bár kék vagy élő,
és nem lehet becsapni azzal,
hogy az élet mindig csal,
és igaznak látja a szemet,
kéknek a felleget,
látja a nap nyugtát,
az éj igaz sóhaját,
halja a hangok orkánját,
érzi a szív dobogását,
és felfigyel arra,
ha a másik szeme csukva,
és könny gördül a szemből,
mikor az élet gyötör,
de a másik mégis nevet,
hogy így rejtse azt, mit lehet,
és ö mégis meglátja azt,
amin más csak nevet,
és csak nevetnek rajta,
mikor nem hisz, csapán önmagába.

2004-11-24 Budapest