Egyedül kelek

Egyedül kelek, magányban élek,
S hiába rágtam át magam százszor
Azon, hogy minden elillan egyszer,
Emléked mégis lelkemben táncol.

Fáj az unalom, fáj már a jókedv,
Fáj, ha lágyan belém fonódsz.
Úgy ver gyökeret lelkembe léted,
Mint faggyú csonkba a gyapjú kanóc.

Két szürke árny, egy sziluett az égen,
A párnás puha felhők közt játszik,
S álmot szóró édes tévedés, hogy
Együtt úsznak a halálos ágyig.

Mert felkel a hold, testünkön lángol
Fénye, jelzi, hogy ébred az éjjel,
És árnyunkat egy utolsó táncban
A berbertestű est gyűri széjjel.