Egy Senki emlékei

Hideg veríték csordogál le arcomon,
Jeges, szinte égető érzést
Viselek magamon, karomon, kardomon,
Érzést mely örökkön emészt.

Rózsám hagyott el legelőször sietve,
Szirmai már feketedtek,
Tövisei tördeltek, többet nem védve.
Élet nem pislogott benne.

Sírkövemen ő legyen fejemnél majdan,
Őrizze csillagok alatt,
Szent, megszentelt és sérthetetlen álmomat
Nélküle álmom nem marad.

Megtört penge két kezemben megpihen most,
Markolata markom része,
Kezemből senki nem veheti két kardom,
Múltamat jelenti nekem.

Hosszú úton kísértek el engem lágyan,
Keresték velem utamat,
Mégse találtam meg soha velük igaz,
Mit leginkább vágyakoztam.

Koporsóm két ékesebb dísze legyen ez,
Meg nem törtek, de az igen,
Ki őket forgatta évek hosszat szívvel,
Többé már nem bírja őket.

Szárnya szegett varjú nézett fel az utcán,
És rá másik madár lesett,
Mégsem madár, hiszen szárnya van csupán,
Széthullott ébenfekete.

Költő fegyvere pennája, mely a lelke,
Nélküle semmi se lenne,
Egy penna viszont nem elég győzelemnek,
Így szárnya minden tolla kell.

Én pennám ne kerüljön máshova csakis,
Mellém a koporsómba be,
Ha maradna még erő kezemben írni,
Koporsófedél viselje.

Meghalt volna a lovag ki megtört lassan?
Három kincs tartja életét,
Ezeket négy pillér őrzi, négy lakattal,
És nem érheti fény többé.