Egy öngyilkosnak

Azt beszélik: tegnap egy nő vonat elé ugrott
Déltájt, a peron végén.
Felszórták a síneket mésszel.
A vonat a nyakát szegte,
Ott állt a peron szélén,
Úgy cimborált a véggel,
S így vonat alatt, éltét befejezte.

Hiába az élet. Saját fia kisemmizte,
Többször el akart menni,
És neki menekülést szültünk,
De csak tegnap halt meg végleg;
Nem tudott megfelelni
Kik neki csak kínt küldtünk.
Egyedül, búsan intett búcsút a szélnek.

Keserű a lét, valós a kín ilyenkor, tudom.
Könnyebb valóban néha
Meghalni, szenvedés ad helyet –
Várni a csöndre – Te vártad!
Járt arra Halál: céda!
Az készít szép keretet
Mindenkivel! S te az ő táncát jártad!

Ó, s én ugyan mit jajongok feléd? Ostoba
Valál, mondom magamnak:
Ő már nem hallja szavad soha,
Csak a Halált, mi oly kegyes,
Mi olykor súg agyamnak:
„Az élet itt mostoha”,
Zokog, mégis örökké – könyörületes!