Bilbó éneke

A rút homály egyre nő,
ahogy sápadt hálót sző
körénk a csillagok halott lénye,
a zord Éj- Király néma fénye.
Fáklyánk lángja ellobban,
s titkos félelemre dobban
szívünk egy apró húrja,
melybe virágos remény hullna
harmatos tavasz- hajnalon,
ha ágyunk nem kőhalom,
hanem az otthon bársonya.
De ez itt a meddő árny kora.
Utunk hosszú és veszélyes,
s a kopár éj szeszélyes;
oly idegennek tűnik az erdő…
a levelek dallama búsan pergő.
Mintha mindenütt lesne ránk
valamely ősi démon: falánk
szeme követ, s tervet sző,
hideg, néma ajakkal, mint a kő.
Csak a hit, e gyenge lámpás,
s szívünkben a remény: kiáltás,
mi erőt ad, míg jő a hajnal
újabb, rőt alkonyba hajló nappal.


(J.R.R. Tolkien "A Hobbit" című műve nyomán.)