Beszél hozzám az éjszaka

I.

Beszél hozzám az éjszaka, halkan, és suttogón,
lopva figyel zöld szemével, és elmereng a bujdosón.
Mert mit keres e kicsiny lélek a semmi országában?
Magányosan, dideregve rémálmok órájában?

Miért nem hunyja le szemét, mint az összes többi ember,
és mormol magának fátyol-dalokat,mit a szív annyira kedvel?
Miért nem ringatja magát ő is édesded hazugságba?
Úgyis folyton azt hazudja, hogy hisz még igazságban.

II.

Itt ülünk most mind a Földön, ezen a nagy, kerek csodán.
Millió lélek lüktet most is halkan a sötétség reményfokán.
S én? Csak porszem vagyok a nagy homokórában,
fadarabként sodródva a világ pokolgyomrában.

Igen, az idő a legnagyobb Úr, nem kímél se gazdagot, se szépet,
eltűntetett korokat, s megannyi nemes szívű népet.
Elragadott szerelmet, igaz barátságot,
porrá zúzott háborúkat, vad viszályt,és átkot.

És most itt kopogtat az ajtómon, és azt mondja: érted jöttem,
ellop tőlem néhány évet,aztán eltűnik a ködben.
S én csak nézem. Nem szaladok utána, ó, miért is tenném?
Tudom, ami rég volt, elmúlt, elő már hiába venném.

III.

És mégis, ez az éjszaka, ez a zöld szemű szörnyeteg...
Itt nem számít se tér, se idő, mit halandók töltenek.
Árnyak országa ez, álomlények őshazája,
mit ezüstbe vonnak csillagok,s a fénylő Hold talárja.

S mindig, mikor az izzó Nap lebukik a horizonton,
tudom, vár rám a hűs magány, s mégis az egyetlen igaz otthon.
S bár az is lehet, hogy az egész álmot csak én teremtettem,
vagy talán épp fordítva: ő hozott létre engem.

Egy biztos: az éj örök, itt nem vágtat elmúlás,
csak a korlátlan semmi ölel, azon kívül nincs is más.
S a zöld szemű még mindig figyel, szeme megcsillan a vaksötétben,
S itt ülünk még millió évig, hallgatva, az éjben.