Belülről remegek

Reménytelen az élet,
Fájó, az elmúlás,
És érzem nyakamon,
Az élet fogsorát.

Karma hasít,
Tépi az erem,
S be kell valljam,
Így még sosem féltem.

Remegek most is,
Akár egy levél,
Akkor mikor belekap,
A hideg őszi szél.

Félek a tükörtől,
Mert megöl a pillantás,
Megöl a kép,
Mely vissza néz rám.

Sápadt arc,
Mely visszanéz rám,
Beesett szem,
Mely rám tekint már.

Nem merek nézni,
Csak becsukott szemmel,
Nem merek félni,
Mert megöl a kétely.

Megöl a vágy,
Hogy ne rettegjek már,
Megöl a tudat,
Hogy őriznem kell a múltat.

Félek a holnaptól,
Mely egyszer meg kostól,
És félek attól,
Hogy újra tombol.
Álmaim hidegek,
Kékek és ridegek,
Borzongok, ha rám gondol,
Borzongok, ha megfontol.

Kezem nyirkos,
Nincsen már vér benne,
Szorítom, ahogy tudom,
S fehérre lett meszelve.

Szemem fénylik,
És félelem ül benne,
Arcomon ránc,
Most lett lekenve.

Nem tudom mi lesz,
De én félek egyre,
Félelmem átvegyül,
Enyhe remegésbe.

Ismeretlen a jövő,
Egy fekete lyuk,
Nem látok előre,
Nem látok a jövőbe.

Holnap a jelen,
Az, ami ma múlt,
Holnapra elvesztem,
A fél életem.

Holnap, ha ébredek,
Már egy egészen más világ,
Minden egész más,
Csak a félelem várt.

Megvárt engem,
Nem megy el sosem,
Ő az, ki ragaszkodik,
És a fájó létem.
A belsőm remeg,
A külsőm hideg,
Fagyott a levegő,
Száll a rideg.

Esik az eső,
A köd fehér,
Az egész világ,
Már semmit se ér.

Fázik az életem,
Fázik a kezem,
Nem történt semmi,
Semmi jó velem.

Nincsen deszka,
Melybe kaphatnék,
Nincsen víz,
Melyben úszhatnék.

Elragadt az ár,
És én süllyedek egyre,
Mind lejjebb,
És egyre mélyebbre.

Nem látok reményt,
Nem látok fényt,
S félek, hogy elragad,
A sörét mély.

Kellene egy kéz,
Mely megragad már,
Félek, hogy nincs út,
Melyre rálelnék már.

Félek, hogy elveszek,
Félek, hogy nem lelek,
Félek, hogy ott leszek,
Ahol félhetek.

Rettegek a helytől,
Retteg az időtől,
Félek a jövőtől,
Félek az élettől.

2004. december 17.