Balaton

Nyugodt s tiszta,
Hullámok sírja.

Felhő az égen,
Ragyogó kéken,
Hegyek kontúrja,
Világok otthona.

Szél.

Süvít,
És hasít az égen,
Messze a távolban,
Villámlik éppen,
Hideg vize csillan,
És hívogat egyre,
Habjai kéklő,
Úszó fellegekkel.

Hullám.

Lábamat áztatja,
Tüdőmet kimossa,
Szívem dobban vele,
Lelkem hasad bele.

És hasít egy vitorlás a vízen,
Keresztül és széltében.

Turista legel a füvön,
Magyar eszik a földből,
Szereti a pénzszagot,
A balatoni sírhalmot.

Mégse vigyázunk rá.

Kincs,
És kezünk nyitva,
Élet,
És nekünk adta.

Így lett mondva.

Bár jövőnket benne látjuk,
Jelenünk felőle várjuk,
De mégse teszünk semmit érte,
Mégis szennyezzük őt pénzel,
Hisz élnünk kell nekünk is… pénzel.

De halottak vagyunk.

Szívünk ő,
Eszünk ő,
Testünket ő adja,
Mégse becsüljük őt soha.

Pedig lenne rá oka.

Lenne,
De mostoha,
Talán ilyen a sorsa,
És talán az sem véletlen,
Hogy ő mindig újraterem,
És nekünk adja kincsét:
A víz üdítő létét.

És csobog.

És ő a Balaton,
Ki nekem otthon,
És ki sok embernek az élet,
Másoknak a halál éppen,
De ő ilyen,
És ilyennek szeretem.

Hisz üdíti testem.

És frissíti lelkem,
Feltárja azt,
Üdíti lényem,
Csodája azt.

És belegázolok térdig.