Azt hiszed...

Azt hiszed, hogy mindent tudsz,
s vélt tudásoddal uralkodsz?
Fejedben sok-sok kósza gondolat,
elveszted néha Te is a fonalat?

A tudás betölti múltad, jelened,
mégsem tudhatsz sosem eleget...
Elfelejtesz hinni, vágyni, remélni,
az élet örök-múló húrjain zenélni...

Tudsz, teszel, irányítasz, akarsz,
s észrevétlen mindent eltiporsz?
Ha elszámolsz holnap magaddal,
Veled, Neked azután mi marad majd?

Bánat, könny, üresség, szomorúság,
kínzó-gyötrő fájdalom, magányosság...
Nem marad semmi, ami boldoggá tehetne,
ami vigaszod hűsítő forrása lehetne...

Ha egy pillanatra feladod uraság-énedet,
figyelmesen hallgatva érző szívedet,
a csend halkan beszélni fog Hozzád,
s Te felöltöd szép, ünnepi lélek-ruhád.

Új kalász fakad a kietlen pusztaságon,
s gyümölcs terem halottnak hitt fákon,
életre kel a rét, tisztás, erdő, mező,
zsenge fűtől zöldell majd újra a legelő.

Élő lesz, amire lelked fűszerét hinted,
ha másokkal megosztod egyetlenegy kincsed,
megváltozik minden ebben a zajos világban,
egy gyertya fénylik majd a sötét éjszakában.

Ha egy vagy a szeretettel, hittel, reménnyel,
Benned mások lelki magja csíraként életre kel,
kovász leszel a lét éltető, omlós kenyéréhez,
szíved szól észrevétlenül mindenki szívéhez...

Ismeretlen szerző, 2005 táján