Az utazás

Egyszerű, esetlen jó ember,
aki ma éjszaka útra kel.
Ruhája nem ékes, nem új,
de a szél rajta át nem fúj.
Csizmája fényes és csillogó,
ez bármely nehéz útra jó.
Sapka a fején hanyagul ül,
jobboldalt kilátszik egy fül.
Kesztyű nincs átlagos kezén,
csupán bőre védi enyhén.
Egy pillantás ki az ablakon,
és már keze a kulcson.
Utoljára körülnéz otthon,
Egy pillantás a képre a falon.
Nem jön ő ide többet soha,
Várja útján a sok kofa.
Az ajtót szélesre kitárja,
A régi életét örökre elhagyja.
Csontig hatol a kinti hideg,
Szegény utazó máris remeg.
Tudta ő ezt, mikor elindult,
de tovább nem boldogult.
Érezte, hogy mennie kell,
hiszen boldogságot itt nem lel
Meleg a ruha, de belül fázik,
Lelkéből a meleg hiányzik.
Ezer takaró nem lenne elég,
Csak ha egy mező felég.
Üres ő belülről, a szíve fáj,
Útján nincs előtte akadály.
Kihaltak az érzelmei,
Senki nem árthat neki.
Egyszer próbálták ledöfni,
neki mégis sikerült győzni.
Mikor a kés belefúródott,
mégcsak hangot sem adott.
Furamód örült az érzésnek,
ez volt a jele az életnek.
Megkezdi tehát útját Bárki,
aki olyan mint mindenki.
A tömegben nem találnánk,
csak ha egyet kiáltanánk.
Észre nem vennénk a földön,
nem látnánk a kőtől külön.
Hova vezeti sétabotja?
Azt még ő se tudja.
Talán a hegyre, a vadakhoz,
Kiszámíthatatlan alakokhoz?
Fura buja útonállók közé,
Mihaszna marhák elé?
Vagy le a völgybe tántorog,
ahol vérvörös patak csorog?
Gőzölög ilyenkor is a vér,
bűzös a szagátol a tér.
A vágóhídról hömpölyög,
minden szomszédja hörög.
Az éjjszaka sötétje idevág,
Nem volt itt soha vigasság.
Vagy a partra vegye az utat,
hol a sok elmebeteg kutat?
Megtébolyodott nők várnak,
hogy csókot adjanak fiaiknak.
De hiába vár az eszelős,
mostanra a fia háborús hős.
Fel s alá szaladgálnak,
életük végéig várnak.
A város sem jobb uticél,
Ahol csak becstelen él.
Mindegy azoknak nyár, tél,
az éjszakától mindig fél.
Az utcán halott csecsemők,
Agyontaposták a felkelők.
Anyjuk nem sír, nem fájlal,
Halottan fekszik nyitott szájjal.
Talán azt kiáltotta: ne!
A golyót a fejében nem érezte.
Erre jönne Bárki?
Inkább senki.
Körülnéz a vándor mindenfele,
s ekkor tekintetét fel szegezte.
A sűrü fellegeken keresztül,
egy holdsugár repül.
Mintha jelet adna az esemény,
megcsillan szemében a remény.
Megtalálta iránytűjét végre,
nem is kell más a kezébe.
Nyugtra veszi az irányt,
Ott biztos nem talál ármányt.
A nap is ott tér nyugovóra,
A bűnös is ott kerül karóra.
Nincs arra más, csak puszta,
ettől lesz csak igazán tiszta.
Nem jár arra madár, se farkas,
Itt csak az üresség hatalmas.
Bárki elindul, hívja a sötét,
Nem is tartja vissza testét.
Megy a semmibe, előre,
Elszántságtól kap erőre.
Több órája halad így, előre,
De a nap nem fogta kelőre.
Még mindig éjszaka az úr,
A faggyal ádáz harca dúl.
Jeges szél és hó kavarog,
Bárki a csatatéren csavarog.
Ereje lassan kezd elszállni,
lábait alig bírja előre rakni.
De a fájdalom és kimerültség
neki most igazi segítség.
Érzi, jó irányba megy a sötétbe,
neki már csak ott van helye.
Szemei könnyesek a széltől,
De már nem fél a helytől.
Lehajtott fejében egy gondolat,
„Itt vagyok, befejezem utamat”
Megáll.
Vár.
Körülnéz a sötétben,
Nincs senki a közelben.
Itt áll a végtelen havas síkságon
Dacolva a viharral konokon.
Nem lát semmit és senkit,
Nemhiába gyalogolt ennyit.
Itt a semmi közepén áll,
Nincs itt se születés, se halál.
Most leült.
Keze kihült.
Ismét könnyes a szeme,
Tudja miért jött ide.
Rettenetes a hideg és a szél,
A magánytól mégsem fél.
Leveti magáról először kabátját
később lehúzza nadrágját.
Leveti most az ingét,
Kitéve a hidegnek a testét.
Borzalmasan vacog szegény,
A természet igazán kemény.
Ekkor ruháit a földön rendezi,
Gyengülő testét lassan ráengedi
Egy zsebből kép kerül elő,
Rajta egy gyermek s egy nő.
Egy holdsugár fényt ad reá,
Bárki egy pillantást vet rá.
Többre nincs is ereje,
Kihül már a teste.
Behunyja szemét, leteszi kezét,
Már látja is gyerekét, feleségét.
Nyár van, gyönyörű napsütés,
Egy szép mezőn nevetgélés.
Csodaszép feleségével áll,
Közben a kis lurkó rohangál.
Régi szép családi emlékek,
Melyek ide oda repkednek.
Egy szép karácsonyi emlék:
Tele a fa, sok a szép ajándék.
Gyertyafény, fenyőillat,
Sajnos ez is elmúlt pillanat.
Miért nem hozzájuk siet Bárki?
Mert nincs neki már senki.
Egy hónapja vagy ezer éve,
Lett az életük elvéve.
Kicsiny gyermek megégve,
Drága felesége felkötve.
A felkelők eljöttek,
S őltek.
Bárki úton volt a városból,
Mialatt kiforgatták a világból.
Mikor hazaért s meglátta,
Eszmélete rögtön elhagyta.
Mikor magához tért,
Ismét elalélt.
Fájdalma majd kettétépte,
De a halál megkímélte.
Egy hétig szenvedett,
Majd aztán semmit nem érzett.
Így ült a szobában egyedül,
Nem volt ott senki rajta kívül.
Meghallotta a felkelőket,
S üldözőbe vette őket.
Nem érzett semmit,
De ölni akart valakit.
Elkapott egyett, egy férget,
S szíve ekkor szinte égett.
Késsel támadtak rá, megsérült,
De ő támadott, mint egy őrült.
Győzött az ellen felett,
De neki ez le sem esett.
Csak hazament és leült a földre
Szüksége volt erőre.
Két hét telt el azóta,
De nem aludt már mióta.
Ma elhatározta, eljött az idő,
Nem várja meg, míg a fű kinő.
Elindult ide a jég pusztába,
Hogy békésen menjen halálba.
Kihült testében megáll a szíve,
Ismélt vele gyereke, kedvese.