Az eső

Tócsába gyűlik a földön,
Beszivárog minden göcsörtön,
Álmodik a zöld dombokon,
Vígan dübörög a tölgy-dobokon.

Sír ősz helyett, és vigaszt ád
S tőle nedvesedik a nád.
Bánat-énekére virág nő,
S tőle lesz könnyes a jövendő.

És ő mossa a szivünket
És ő mossa száraz szemünket,
És dúdol végtelen határon,
Míg elringat minket édes álom.

*

Néha azt hiszem, az eső csak játszik.
Dobol, hegedül, citerázik.
És néha pánsíppal dalol,
Míg mi szenvedünk – valahol.

Néha pedig – (hiszem), hogy velünk zokog,
Sürü erdők mélyén kujtorog,
És olyan ő, mint egy álom,
Mely repes a lucskos tájon.

Néha már csak hallgatjuk, hogy erre jár,
Mily vizes lesz tőle a határ,
Tudjuk, hogy felénk hegedül –
Sír, szipog - majd elcsendesül.