Az aranyhal és a cápa

Aranypikkely kis halacska
Fickándozva elúszott a
Hűs óceánnak mélyére,
Meghatotta a békéje.

Elsötétült a kék világ,
Feje fölött szürkeség állt,
Nagy cápa, a ragadozó
Állta útját. Jézusom, ó

Mit tehetek, merre menjek?
Fröcskölte a cápa élet
Vizét magasra, s így kiált:
„Mi van, porontyhal, odaát

A zöld tengeren nincs neked
Hely, birtoklod az én vizem?”
„Ne bánts engem, itt hagylak

Nemsokára víz táltosa,
Vizivilág apostola,
Óceánnak legszebb hala,
Minden pikkelyesnek ura.

Nincs tenálad más okosabb,
Merre szem lát, hatalmasabb,
Hiú földkirály oroszlán
Hozzád képest csak egérlány,

Hát még óriás szemeid,
Látod a hajósírt is itt.
Vized szennyezni nem merem,
Vagyok a te hűbéresed.”

„Megállj csak, kis ficánkoló!
Nem vagy te oly észlopó,
Hogy hízelgéssel elkábíts,
Éhgyomromnak leszel kincs.”

„Legyen meg sors rendelete,
Engedd meg előtte
utolsó kívánságom:
Búcsú vacsorára vágyom.”

Elindultak a mélybe le
Korálloknak mezejére,
Kagylók városába érve
Hangzott az aranyhal érve:

„Uram, e pazar eledel
Csak arra vár, hogy mind megegyem,
De sok nekem ez az étel,
Arra kérlek, légy vendégem!”

Első fogást elfogyasztják,
Másodiknak húsz tucat rák
Következik, nagyhalakról
Áradozik a kishal, hogy

Vétek itt hagyni e lakomát,
Ezért uramnak adom át.
Kicsi vagyok, de a hal nagy,
Apró morzsákat juttass csak!

s míg csemegéztek a mély alatt
A cápa szeme majd leragadt,
Telepakolta úgy hasát,
Elküldte a napszín halát.

Jóllakattál kishal engem,
Egy falat sem fér belém.
Tenger vizébe mehetsz,
Pikkelyed itt hagyod, ha szavad szeged!

Az aranyhal lubickolva
Útjára ment, s dalolt a
Cápáról, kinek bölcsessége
Ott lakozik bendőjébe’