Átkozlak...

Néha átkozom azt a pillanatot, amikor megismertelek,
Mert ily nagy szenvedést még senki sem okozott még nekem.
Bánom azt a pillanatot, hogy érzésemet irántad kimutattam,
De most már féltve őrzöm szívemben hét lakat alatt.
Ezt a lakatot csak szíved kulcsával tudod kinyitni,
Melyet úgy hívnak, hogy szerelem, de benned nincs semmi ilyesmi.
Átkozom azt a pillanatot, amikor megszerettelek,
S azt, mikor kiengedtem ezeket az érzéseket.
Átkozom minden hibámat, átkozom magam, hogy érzek,
Átkozom az érzéseket, melyeket korlátozni nem lehet,
Csak fékezni lehet,
Fék, mely bennem már kevés van,
Érzelmeim egyre hatalmasabbak.
Hatalmasodnak a liliomok felett,
Liliomok, melyek talán elfeledtetnek.
Elfelejtés... mily csúf szó, mily érzéketlen,
De ezt a szót csak dühömben mondom neked.
Düh és vágy, mely szét szakítja szívemet,
Szívem, mely már csalódott ezrekben, s benned.
Megbocsátottam neked hisz szeretlek,
De te sokszor bolondot csináltál belőlem.
Átkozlak téged, hogy ezt tetted velem,
S miattad már évek óta szenvedek,
És könnycseppet ejtek feleslegesen,
De még mindig nem jött álom a szememre.
Álom, álom, kérlek találj meg legalább Te,
S altass el örökre, hogy ne szenvedjek ennyire...