A vándor balladája

Sötét erdő borítja rám bújtató álarcát,
A hűs árnyékot rám vető lombkoronáját,
S én, mint királyi fenség, lépkedek magasztosan,
Előttem a sötétség... Félek. Halálosan.
Meghalok biztosan. Meghalok, ha belépek,
S élőholt módjára hazudom, hogy még élek,
Pedig tudom, hogy én már soha meg nem térek.

A növények zöldjét szürkének, porosnak látom,
Amint a fák karjai felém nyújtóznak szomjukban,
S csalogatnak, hívnak: "Lépj közelebb, barátom!"
S mutatják, hogy törzsüknél gyökeres, rögös, komor út van.
A szívem elszorul, iszonyodva dobban, lábam megremeg,
S ordítom, bár az erő elhalkul hangomban:
"Én oda ugyan be nem megyek!" És tovább rettegek.

"Nem megyek. Nem megyek." hajtogatom csak egyre,
S lerogyván, térdeim magam elé fognám,
De nem érzem, hogy elterülnék az aljnövényzetre.
Szemeim könnyektől nedvesen nyílnak egy lapulevél fodrán,
S a lelkemet rabul ejtő félelem elillan,
Mikor az áthatolhatatlan sűrűségű ösvény mögül
Egy vakító erejű csillag felvillan.

A fény magához szólít, mintha hangja volna,
S csak belül hallom lágy dallamát, az elmémben.
A hangot, mely mintha az emlékeimből rabolna
Elmúlt érzelmeket, melyeket elvesztettem még régen,
Valamikor erőm teljében.

Tudom, hogy csapda. Érzem a rám meredő szemeket,
S szinte hallom vicsorogni a fogakat,
Csattogni az állkapcsokat,
S egy mozdulat is a vesztem lehet.
Mert rám támad a fergeteg, belémvájja rothadt
Ágainak száradó tüskéit, felboncolja testemet,
Fogva tart izmaim utolsó rezzenéséig,
Majd elrejtve az ég elől, fejfa nélkül eltemet.

De nem ez történik. Nem ugrik rám fenevad,
S nem szaggat cafatos, vértől fröcsögő darabokra.
Nem szorítja inda a nyakam, az erdő nyugodt marad,
S én magam is megnyugszom e pillanatokra.
A csend már zajként nyomja el a békét,
Míg a fű és a levelek sistergése érthetetlenül elhal...
Az elmémben ismét az ő hangja robban, mintha belémvágná kését,
Mélyebbre, jobban és jobban, röhögve döfköd a szavakkal...
Egyszer csak nem érzem tovább húsomban gyilkos tőre végét.
Meghaltam valóban.

S valóban halott lehetek, mert feláll az üres porhüvely,
A rajta száradó, repedezett bőrfoszlányon
Tükröződő ragyogás szinte már röhej.
Szinte már imádom az ösvényt, mint babonát,
Mely eluralkodik e meddő világon,
S rám néz egy túlvilági kapun át.

Rám néz, vagy a testemre? A testem még az enyém?
Irányítom még végtagjaim, vagy elhagyott vázamat
Máris elfoglalta magának egy másik egyén?
Jön új tudat, mely hatalmat kerít rámaradt,
Szén alapú létformámon, mely nekem halálos érték,
S neki öreg már egy újdonsült élethez?
Az igazi mérték, a bátorság, a kitartás, a szellemi erő,
Mind bennem vannak, amit a testem csupán leplez.

S e pár gondolat megújít, szívem újra előkelő,
Lelkem megfeszül, s kinyílik a szemem...
A sajátom, mellyel láthatok megint,
Túl a fényen, és előttem szétterül a végtelen.
A hangja óva int...
Többé már nem ijedek meg, nem félek,
S nem mondja meg más helyettem, hogy mennyit érek,
Mert én feledve minden rettegésem, belépek.

Hosszú a kaland és próba, mellyel küzdök
A soha nem járt homályban, lépéssel lépés után,
Köröttem iszonyat az úr, de én tűrök és tűrök,
S a kétely, hogy soha meg nem érkezem talán,
Nem fordít vissza, nem vezet hagyott lépteim nyomán.
A pára, mely körülvesz, lecsapódik, mint mocsaras ingovány,
S kigőzölgéseit felhőtlen napsugár issza,
Majd újra táplálja a ködöt. Ez már hagyomány.

Napfény vetül az én arcomra is és tudom már, hogy átértem,
S ott körülnézek a természet csodáján mozdulatlan állva,
Öntudatlan fennhangon ki is mondom: "Már értem!"
Szabadság és nyugalom ölel át, s mint e táj királya,
Szinte táncolva, pörögve élvezem a béke csicsergését
A madarak nyelvére fordítva. S repkednek a pillangók,
Hogy meglovagolják a friss levegő minden libbenését,
S megpihenjenek a pipacsokon, mintha csak arra volnának jók.

Beszívom mélyen az édeskés, eperillatú, hűs levegőt,
S le is szakítok egy szemet, hogy zamatát ízleljem,
Mert nem lebeg a lopás törvénye a szemeim előtt,
De nem hiszem, hogy létezne irigység eme felemelő helyen.
Ledőlök hát a réten, hagyom arcomon szántani friss szellőjét,
Míg e varázslaton ámulva meglátom közeledni a Tisztás Úrnőjét.

Gyönyörű asszony ő, s mégis oly fiatal, szemrevaló nő,
Szépséges királykisasszony, ám fenséges, uralkodó erő.
Párom nekem ő, ki hűen várt rám az örök magányban,
S én a legkegyesebb álmaimat látom megjelenni e lányban.

Szótlanul megáll előttem, felém nyújtja kezét,
Felajánlja ezzel számomra, hogy körbevezet,
Vörös pír borítja orcáját míg rám néz, s lesüti a szemét,
De felpillant újra, mikor már érzi a tenyerébe simuló kezet.
Mosolyog, s mosolya félénken hagyja elővillanni fogait,
Kedvesen irányít, miközben a látnivalókat mutatja,
Mindazt, amit már láttam korábban,
S helyette tekintetem inkább fürkészi az ő vonásait,
Mely csodálatom szépsége iránt meghatja,
De látom, hogy elszomorítom valójában,
S aggodalmát felém valamiért titkon megtartja.

Elragadó misztikuma mögött vajh mi lehet a szándék?
Az út végén, mit bejártam, mindez értékes ajándék,
S gyanakvásom nem alszik, hogy tán tart még a próba,
Mely hagyott ugyan eljutni eleddig,
De bármikor elérkezhet a perc, vagy az óra,
Mikor rádöbbenek majd, tévedtem erre jövet,
S kétkedésem kudarcában legördíti szívemről a követ.

A tisztáson túli tóhoz érvén, mellette lepihenünk,
S ámulva nézzük, hogy jár oda mókus, nyúl és őzgida,
Hogy szomjukat csitítsa és nem bújnak vissza előlünk
Az erdő védelmébe hirtelen, míg asszonyom fejét vállamra hajtja,
S érzem boldogságát, de azt is, hogy bánata mily végtelen.

Órák teltek el így, vagy évek, netán korszakok?
Nem érdekel, nem számít, míg ott vagyok,
S mint ki megérti az élet értelmét, felpattanok,
Csak rohanok, el, messzire, hátrahagyva úrnőmet,
Valóra vált álmaimat, s galád rabul ejtőmet.
Mert e hely nem több, csupán egy boldog börtön,
Hol élvezhetem szerteröppenő életem eseménytelenségeit,
S észrevétlenségbe burkolózva lassan eltöltöm
Múlandóságom hosszú, tartalom nélküli évtizedeit.

Nem fogok a magam választotta rabságban kimúlni!
"Sajnálom, Kedvesem, szerettelek nagyon és el is hittelek.
Szörnyű volt rájönni, s nem tőled megtudni
Bánatod okát, mely nem csak a Te lelked viselte meg."
E szavakkal búcsúzom, s a három próba után
A hazajutás módját nem ismerve, térdre rogyok bután.
Egy jelre várok, útmutatásra, kijáratra az életből,
Mely csodálatos, de mégis kegyetlen hazugság,
S ha önként választhatok, azt mondom: "Nem kérek én ebből!"

Milyen királya az illúziónak az, ki tehetetlen,
S fogságba esett egy látomásban, mert ő oly telhetetlen?
Milyen úr az, ki a láncoktól sehogysem szabadul,
S álomvilága bármily szép is, folyton megvadul?
Miféle paranoia vezetett engem ide, halálomhoz,
Hogy megőrjítsen, s elkergessen a semmibe,
Ahelyett, hogy megölne inkább, ha a halál feloldoz?

Magam vessek véget az egésznek, kínlódásnak, szenvedésnek,
Mikor tudom, hogy a megtérésnek feledés az ára?
Mit tettem én, amivel ezt kiérdemeltem?
Hiszen nem hallgattam sohasem az ármány uszító szavára.

Könnyeim, mint nedves szemhéjak borítják pupilláim,
S lezárom a szemem, szorítom sajgó fejem,
Felkiáltok, hogy fantáziám minden szegletében
Hallhatóak legyenek ordító trilláim,
Majd vakon, sírással küszködve rázom az ég felé a kezem,
S az ökölbe szorul önkéntelenül is testem ébredő mérgében.

Leborulok, vissza a földre, az avarba zuhanok én,
Én, a félhalott, túlvilági vándor,
S felemelem elnehezedett főmet megfáradt nyakam hegyén,
De nincs sehol tisztás, és nincs tó se közel, se távol.
Csupán a rögös ösvény pihen előttem, és napfény sem borul rám,
Midőn a lombkorona hűs árnyéka, éppcsak elfedi a hullám.