A MÚLT LEVÁGOTT MADARA

Régen e vidék, még milyen szép volt,
Hol az ajkakon csak MAGYAR szó honolt,
Lovas BÜSZKE nép, s a TURULos lobogó
Mitől szívemben e SZENT TŰZ még ma is lobogó.

A nevem is Károly, jelentése: TURUL,
Rólam ez már sok mindent elárul.
Pogány vagyok én is, és hát ISTENEM,
De e szót: MAGYAR, holtomig szeretem!

KOPPÁNY vezér, elődeim korlátlan ura,
Kit már kínzott ez a szűk skatulya.
Levegőt nem kapott, mert idegen volt az,
De oh SZABADSÁG, vérbe borult a tavasz!

Őseim, az Ő oldalán az IGAZUKért küzdtek,
De Vajk korcsai akkor, MAGYARokat űztek,
Így hát én is, mint akkor sok ezer árva,
Dühösen ordítok most az elárult világba!

Megvetlek István, ISZTERÜNK ölt volna meg!
Két utunk a SZABAD halál, vagy a rabság veled,
De nem kérdés ez percig sem: vár a SZABAD halál,
BÜSZKE vér a MAGYAR, rabságban HONT nem talál!

De oh, szép MAGYAR haza, hej mivé lettél,
Hogy SZABAD, BÜSZKE MAGYART, bujdosóvá tettél?
Elvették tőlünk, mit szerettünk, mind azt,
S elkergették fejünk fölül a TURULmadarat!