A legmélyebb ponton

Azt hiszitek, ez csak egy vers,
De én itt vagyok a sorokban.
Sebeim már begyógyíthatatlanok,
Bánatom tengere kiapadhatatlan.

Tehettek velem akármit,
Már úgysem érzem a fájdalmat,
Annyi csalódás ért már,
Nem érdemlek mást, csak szánalmat.

Üthettek bottal, bánthattok szóval,
Ne féljetek, meg sem érzem.
Nem jajgatok és nem sírok,
Csak szépen, csendben elvérzem.

Ez már egy mélyebb fájdalom annál,
Amin könny vagy jajszó segítene.
Már nem vágyom boldogságra,
Mert tudom, úgyis csalódnom kellene.

De valahol bennem mélyen
A szívem halkan könnyezik.
A lelkem és egész lényem
Gyászruhába öltözik.

De kívül fátyollal takarom el,
Ne láthasák kíváncsi szemek.
Ne tudja meg soha senki,
Hogy belül mennyire szenvedek.

Csalódtak, de mindig újra reméltem,
Hogy talán majd egyszer másképp lesz.
Mostmár feladtam, nem érdekel,
Nincs értelme ha harcolsz és mégis vesztesz.

Belefáradtam az életbe,
Pedig tudom, korai ezt mondanom.
Már nem tudok semminek sem örülni,
Nincs többé mosoly az arcomon.

Nem akarok semmit, még meghalni sem,
De már célom sincs ezen a világon.
Akkor meg minek maradni,
Ha tudom, senkinek nem hiányzom...