A leáldozó Nap / Hajnalhasadta

A Nap vérben úszva táncol
le a türkizen fénylő egekről.
Helyét a kevély Hold foglalja el -,
S magához csillagokat láncol -
A Nap vonaglik még, végül lemond e pompás fellegekről..
Az ég rózsaszínre, majd izzó bíborra vál’.
S a dicső Nap kopár szálfa-temetőben hál..
Sötét fák ágai erezik be mélyen az eget,
Mint megannyi marcona, sötét kísértetek.
Alant madarok kárognak,
Dicshimnusz zengve a búcsúzó Napnak.
...
S most síri csönd.
Némán hallgat a táj.
Övezi sűrű köd,
Tapintható magány.
A táj méltatlan hallgat.
Nem is! Oly szótlan. Vallat..
Nyomasztó csend lengi körül,
Tán valami készül, s arra vár..
S akkor megjelenik az első fénysugár!
Végre, ittlétét festi az égre,
Valami szebbet ígérve.
A hajnal, s az élet hívó szava:
Eltűnt a sötétség, elmúlt az élszaka!