A hold fénye

Éjszaka már, ködbe borul a táj,
Halvány csillagok álma száll.
Gyötör a kín, gyötör a vágy,
Szívemet kínzó üres magány.
Szememből, mint hulló csillagok,
Könnycseppek folynak az arcomon.
Mint egy véget nem érő zokogás,
Csábít a vágy, a mélység, a zuhanás.
Éjszaka már, csöndes a táj,
Törött szívem zokogó hangja száll.
Éjszaka már, rideg a táj,
Rohanó álmok múló hangja száll.
Tovatűnő pillanat, hogy valaha volt,
Az érzés szívemben, tán szerelem volt.
Éjszaka már, ködbe borult a táj,
S én most mégis felnézek az égre,
Keresvén azt, ki ott lakik az égen.
Engedje, hogy újra lássak az éjben,
Félhomályból újra fényre lépjek.
De nem szólt le föntről senki sem,
Bóklászom hát tovább csendesen.
De fel-felpillantok újra az égre,
Jön-e tán fény erre a sötét éjre.
De egy nap, mikor nem nézek,
Fény töri meg a sötét, hideg teret.
Holdfény az, mi világit mögöttem,
S egy kis virág nőtt ki most előttem.
Szerelemnek hívják talán, azt hiszem.
Lelkem mélyéből tőrt fel csendesen,
Hogy az életemnek újra része legyen.
Éjszaka bár, mégis gyönyörű a táj,
Az éj leplét, a hold fénye járja át.
Látok fényt, madarakat, fákat,
S a hold fényét felváltja a nap ragyogása.
Hallom újra a madarak dalát,
Hallgasd hát te is ajkam hívó szavát.
Láttam már az üres éjszakát,
S a hold fényének csodás játékát.
Most végre érzem már a napfény ízét,
Szívemben újra lobogó vágy lángját.
Nappal már, újra ragyog a táj,
A sötétség már csak múló homály.
Élnek a madarak, rügyeznek a fák,
Él a remény, s él a vágy,
S az érzés, mi szerelem tán.