A halál menyasszonya

Íme, földre szállott ama nagyságos halál jegyese.
Körülötte mindenki alszik, nincs ébren senkise’.
Csak Ő az egyetlen, ki élve holtan jár-kel az ékszakában.
Csak Ő, ki megfáradt gondoltatokat forgat magában.
Agyát bejárja a múlt émelyítő szaga.
Kering körülötte zúgó sikolyok hada.
Ruhája még mindig fekete és szakadt.
Fátylával takarja orcáját, melyen a könny már elapadt.
Cipőjére rászáradt a sár és a vér.
Csokra egy korhadó posványnál talán többet ér.
Az uszálya, mi simogatja a kiszáradt földet,
Maga mögött bemocskolva, utána csörtet.
A hintónak, mi egykor itt állt, mára már csak a hűlt helye várja.
A násznép még mindig a templomban ül, és a szentély ajtaja tárva.
A pap az oltárnál mered a Bibliára;
A fogadalomra vár, az ítéletre, az imára.
Az ara felpislant a toronyra, az óra mindjárt éjfélt mutat.
Már csak pár pillanat választja el az utat...
És megkondul a harang, zúgásával sikoltó lelkek raja szabadul fel.
Betöltik az étert, a Hold fénye ím így zárul el.
’Érte jöttek! ’ - koponyáján őrjítő gondolatok cikáznak át.
Tudja, sehogyan sem kerülheti el a sorsát.
A szellemek köröznek, mint keselyűk a dög felett.
Majd egyik letér hozzá, szíven ragadja. Az ítélet megszületett.
Repítik a felhők fölé, az ég sötét és komor.
Egy folyóhoz érnek, mi egy szinte élettelen kezet sodor.
Remegnek az ujjak, szorítanák még a tartó kötelet,
De már nincs elég erő bennük, hogy megfogják a hajó födelet.
A víz csorog. A távolban egy temető zaja morajlik.
A holtak éneke a sírboltokról visszhangzik.
Már közel a beteljesülés. Már itt van a végzet.
Az arctalan lány égből jőve hozza az édes mérget.
A gyertyák meggyúlnak, a holtak életre kelnek,
Hogy megünnepeljék ezt a véget nem érő frigyet.
A vértanúk felsorakoztak. A kérő is megérkezett.
Egy kriptánál fogadják az egybegyűlteket.
A vőlegény már a gyönyör keserű mámorban úszik,
A leendő feleség a remény kimerülő tudatában nyugszik.
Az induló felcsendülése közben holtak pora fedi be a szikár talajt.
A lépkedő koszorús zombik nehezen viselik a fülsüketítő zajt.
Ahogy közeledik a leány, megmozdul a levegő.
Lépte nyomán felvillan vagy ezer égő.
Fényesség borítja ezen az egyetlen esten a végső utak helyét,
Mert most fogják bekötni az utolsó nő fejét.
Elhullnak a virágok, megszűnik a lét, ahogy átsuhan a szőnyegen,
Minek végén ismét egy ajtó nyílik szüntelen.
Belülről hívogatja a vonók áriája,
S átlépi a küszöböt, melyen túl már csak a halál várja!