ZombiFöld 13. fejezet

13. fejezet


- Félek –ott álltak a ház előtt. Viki csak bámult a sötétbarna bejárati ajtóra. A környék csendes volt, hallotta a saját szívének dobogását, mely egyre gyorsabbá vált. Az elmúlt pár napban csak ez éltette. El akart jutni ide, tudni akarta mi történt a szüleivel, ám az eddig erős nő, most teljesen elgyengült, az eddig mutatott bátorsága semmivé lett, és lábai földbe gyökereztek.
- Itt vagyok, nem kell félned –lépett mellé, és karolta át.
- Nem úgy félek –pillantott a férfi mélykék szemébe.
- Tudom –jól tudta miként is érti a lány. Nem attól fél, hogy küzdenie kell az életéért, hanem attól, hogy a szülei is áldozatul estek ennek az egésznek, és csak ez a tudatlan, zombiszerű lény maradt belőlük. Nap, mint, nap eszébe jut a testvére, Daryl, aki a zombik közé vetette magát, hogy ezzel megmentse az ő életét. Ez az, ami őt erőssé teszi, ami miatt képes küzdeni, mert szeretné megmutatni, hogy az, amit Daryl tett, nem volt hiábavaló.
- Mindig azt hittem, hogy örökké fognak élni –hangja elcsuklott- most pedig itt állok, még mindig nem akarom elhinni ezt az egészet, és arra készülök, hogy bemenjek a házunkba. Azt hittem boldogan, kalandokról mesélve fogok hazajönni, és napokig áradozhatok arról, hogy milyen jól szórakoztam.
- Minden nap arra gondolok, milyen jó lenne ebből az egészből felébredni, de képtelenség.
- Bárcsak lehetne.
- Bárcsak –maga felé fordította a lányt, és megölelte. Hosszú másodperceken át ölelte, simogatta a hátát, és próbálta megnyugtatni.
- Azt hiszem, készen állok –nézett Jason szemébe.
- Itt leszek.
- Köszönöm –megfogta a férfi kezét, és elindultak a ház bejárati ajtaja felé.
***

- Van bent kulcs! –rohant az autóhoz, feltépte az ajtót, majd pillanatok alatt beindította a szürke Chevroletet.
- Mégis mit akarsz?! –értetlenül, idegesen bámult Jacobra.
- Nem léphetnek meg –izgatottan, ingerülten bámult rá- szállj be!
- Ez nem jó ötlet –vonakodva, de beszállt a kocsiba, Jacob pedig gázt adott, és üldözőbe vette a kék Fordot, melyben ott volt Emma is.
- Ha sikerül meglépniük, akkor örökre elvesztem Emmát! Nekem csak ő maradt –nézett egy pillanatra Noel szemébe- senki más. Nem engedhetem meg, hogy elveszítsem!
- Tudom –ismét eszébe jutott Izabella, és pontosan át tudta érezni azt, amit abban a pillanatban a mellette ülő férfi érzett. Bármit képes lenne megtenni érte, bármit… de sajnos már semmit sem tehet.
- Ha közelebb érünk, lődd ki a kerekeiket! –nézett ismét Noelre.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet –nem hitt benne, hogy bármit is elérhetnek vele, ha pedig célt téveszt, akkor akár Emma is megsérülhet.
- Nincs más választásunk –tövig nyomta a gázpedált, és minden igyekezetével azon volt, hogy egyre közelebb érjen a két férfihoz, akik magukkal vitték a barátnőjét. Csak a kék Fordra fókuszált, mely cikázva haladt előttük. Egyre közelebb értek, már csak pár méter volt köztük a távolság. Próbált balról, majd jobbról is melléjük érni, de nem sikerült. Minden esetben zárták előtte az útat- Lőj már az Istenért! –parancsolt rá Noelre, aki remegő kézzel tekerte le az ablakot, majd célzott, és végül lőtt. A golyó messziről elkerülte az előttük száguldó kocsit. Ismét lőtt, és talált. A hátsó szélvédő betört, a golyó gond nélkül haladt át rajta. –a kereket az Istenért! A kereket! –mordult rá Noelre, aki ismét meghúzta a ravaszt, de hiába. A tár kifogyott.
- Kifogyott –fordult félve Jacob felé, aki közben teljesen kivetkőzött önmagából, és teljesen agresszív lett.
- A francba! –üvöltött, és még inkább a gázpedált taposta. Lábával hozzápréselte a karosszériához, de még ez sem volt elég. Képtelenségnek tűnt, hogy közelebb érjenek. Ekkor hirtelen a kék autó irányt váltott, élesen balra fordult. Jacob épphogy csak be tudta venni a kanyart, kissé le is maradt. Az üldözött lélegzetvételnyi előnyhöz jutott, de nem könnyebbült meg, mert Jacob még mindig ott loholt mögötte. Kinyomta még a szuszt is a Chevroletből, és nem érdekelte más, csakhogy utolérjék azt az autót, melyben élete szerelme van.
Ekkor ismét irányt váltott a Ford, élesen balra, majd jobbra. Jacob alig bírta követni, egyre jobban lemaradt. A Ford vezetője elérte a célját. Már azt sem tudták, hogy hol vannak. Egymás után szelték át az utcákat, melyek kihaltak voltak. A látkép volt csak ismerős. Elhagyott autók, megcsonkított tetemek, feldöntött szemeteskukák, emberi holmik szanaszét. –Valamit tennünk kell, egyre jobban lemaradunk!
- Mégis mit? –értetlenül bámult társára.
- Nem tudom –nyögte ki, sóhajtott mélyet, és próbált gondolkozni, de semmi sem jutott az eszébe.



***

- Anya –félve, remegő hangon szólalt meg. Óvatosan lépkedett. A padló hangosan nyikorgott a lába alatt, miközben egyre beljebb mentek a látszólag üres házban. Odabent félhomály volt, a nap sugarai csak elvétve tévedtek be. Körbe tekintett. Minden a helyén volt. Nem látta dulakodásnak a nyomát. Izgatottan haladt tovább, miközben egy pillanatra sem engedte el Jason kezét- Anya! –ismételte, most már hangosabban.
- Talán túlélték, és elmentek –nézett Vikire, aki még soha korábban nem volt olyan feszült.
- Az óvóhelyen lesznek –átsiettek a nappalin, és a dolgozószobába mentek. Elengedte a férfi kezét, félre lökte a szoba sarkában lévő barna bőrkanapét, feltépte az alatta elfektetett rongyszőnyeget, és ott volt az óvóhelyük ajtaja. Jason némán figyelte. Tudta, hogy kár a fáradozásért, mert ha odalent lennének, akkor a fotel, és a szőnyeg nem lett volna a helyén, de nem mondott semmit. Csak figyelte a lány kétségbeesett arcát, a reményt a szemeiben, és gyorsan dolgozó kezeit, melyekkel egy pillanat alatt félresöpört mindent az útjából, majd kinyitotta az óvóhely ajtaját. Odalent sötét volt. Lenyúlt, felkapcsolta a villanyt, hogy jobban lásson, de már tudta, hogy mindez hiába. Odalent nem volt senki. Levegő után kapkodva ült le a padlóra. A legszívesebben zokogott volna, de nem tudott. Csak bámult ki a fejéből, és próbálta feldolgozni a csalódást.

***

- Le kell valahogy szorítanunk –feszülten kapaszkodott a kormányba, és próbált az előtte száguldó autó mellé menni, hogy megállásra tudja kényszeríteni, de a kék Ford jobbra-balra cikázott előtte. Noel nem szólt semmit. Megfeszülve préselődött bele az ülésbe, két kézzel markolta a feje feletti kapaszkodót. Úgy érezte nem lesz ennek jó vége.
A Ford hirtelen balra fordult, Jacob fékezett, és követte. Egy nagyobb gyár udvarán találták magukat. A Ford egészen az épület bejáratáig száguldott, majd fék csikorogva megállt. Jacob szintén a fékre taposott, majd már mozdult is, hogy odarohanjon az autóhoz, és kiszabadítsa Emmát, de ekkor a gyár ajtaján egy férfi lépett ki. Összenéztek, majd a férfi fegyvert rántott, és lőtt. Megállás nélkül lőtt rájuk. A szélvédő többszöri találat után berobbant. Jacob a nyakát behúzva lapult meg, nehogy találat érje.
- Másszatok elő rohadékok! –üvöltötte a rájuk tüzelő férfi, és leállt a lövöldözéssel. Jacob Noelre nézett, nem tudta, hogy mit tegyen… de ahogy tekintetük találkozott, tudta, hogy már mindegy mit tesz. Noel tekintetéből fájdalmat olvasott ki, fogait összeszorítva bámult rá, és ekkor látta meg, hogy az inge vértől ázik…