ZombiFöld 12. fejezet

12. fejezet


- Hát ideértünk –sóhajtott Viktória, mikor megpillantotta a New York táblát. A közel hatórás úton csupán egy-két kóborlóval találkoztak. Nem álltak meg sehol sem. Nem kockáztattak, nem akartak bajba kerülni. Az úton végig elhagyatott autók mellett haladtak el. Sok egymásba csapódott roncs hevert szerteszét, ami megerősítette őket abban, hogy valóban, pár perc alatt lezajlott az egész átalakulás és az emberek fel sem foghatták mi történik velük. Mire észbe kaphattak volna, arra már rég átalakultak, és a szerencsésebbek, akik valahogy elkerülték az egészet, szerencsétlenekké váltak, és pillanatok alatt az életükért küzdő áldozatok lettek, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit is tehetnének, milyen helyzetbe kerültek.
- Ide tündérke –feszülten mosolygott. Lábát felengedte a gázpedálról, és lelassított. Tudta, hogy hamarosan ismét az életükért kell majd küzdeniük. Tekintetével a környéket pásztázta. Ez még csak a város széle, gondolta. Itt nem lehet baj. Gyárépületek, gyors éttermek, bevásárló központok, egy-két kisebb ház… és mind kihalt. Sehol senki. Elképzelni sem tudta, hogy mi történhetett, mi játszódott le itt, ebben a nagyvárosban… de tudta, hogy szinte semmi esélye nem lehetett azoknak, akik túlélték az átalakulást.
- Most mi lesz? –Emma kíváncsian hajolt előre a két ülés között, és várta a választ.
- Megkeressük Viki szüleit, aztán körbenézünk, hátha akad túlélő, vagy esetleg egy körbevett erődítmény, ahol még élők vannak.
- És ha nem találunk senkit?
- Akkor tovább állunk. Kell pár cucc, és esetleg egy nagyobb kocsi, amiben elfér élelem, orvosság, és fegyverek.
- Fegyverek? –ijedten kérdezett vissza.
- Igen, azok –Jason jól tudta, hogy csak komolyan felfegyverkezve lehet esélyük-, mert csak úgy lehet esélyünk.
- Ketté kellene válnunk –kapcsolódott be a beszélgetésbe Jacob.
- Az ostobaság –ellenezte Jason.
- Nem az –folytatta- pár óra, és sötét lesz. Ti addig el tudtok menni Vikiék házához, mi meg körülnézünk. Keresünk fegyvert, gyógyszert, élelmet, és még egy kocsit.
- Nem tudom –nem tetszett neki az ötlet, de tudta, hogy igaza van. Külön válva hamarabb végezhetnek, és hagyhatják el a várost. Semmi kedve nem volt ott lenni. Tudta, hogy csak nyílt, lakott területtől messze eső helyen lehet esélyük. Ez pedig a városról nem igazán mondható el. Félre húzta a kormányt, és leparkolt egy kisbolt előtt- nem tartom jó ötletnek, de igazad van. Külön gyorsabbak lehetünk. Három órán belül itt leszünk. Ne menjetek messzire, ha baj van, sarokba szorítanak titeket, menjetek egy ház tetejére, valahogy csináljatok, tűzet, füstöt, hogy tudjuk, hol vagytok. Ha pedig nem jövünk, nem érünk ide, akkor ne várjatok ránk. Menjetek, hagyjátok el a várost. –Emmára nézett- induljatok el Los Angelesbe. Ha életben leszünk, akkor utánatok megyünk.
- Rendben –mélyen Jason szemébe nézett, aztán kinyitotta az ajtót, kisegítette Emmát, majd Noelt- Siessetek, és vigyázzatok.
- Ti is –nézett rá, majd gázt adott, és elhajtott.
- Merre menjük? –tette fel a kérdést Noel.
- Nem tudom. Nézzünk be a boltba –próbált agyalni Jacob. Körbe fordult, szemügyre vette a környéket. Furcsállta, hogy ekkora városban nem rohanták le őket egyből, hogy sehol senki. Kísértet város lett, a pár napja még zajos világvárosból. Pár autó hevert gazdátlanul az úton, és az út szélén, de ezen kívül semmi. Jasonék pár sarokkal arrébb eltűntek, ők pedig végleg magukra maradtak.
- Rendben.


***

- Aggódom értünk –fordult a lányhoz- Jacob ugyan elég talpraesett, de Emma nem az a harcias fajta. Noelt pedig még nem ismerem, nem tudom, hogy hátráltatni, vagy segíteni fogja-e őket?
- Én is féltem őket- nézett a férfira-, de nem tehetünk semmit. Ők pedig már átéltek pár csatát, meg tudják védeni magukat.


***


- Csak óvatosan –szólt Noel után, aki benyitott az ajtón. Odabent állok levegő csapta meg az arcát. Körbenézett, nem látott semmi gyanúsat. Hátra fordult, és intett Jacobéknak.
- Nincs bent senki –szólt a barátnője kezét szorongató férfihoz.
- Remek –nem tudott felengedni. Szorongva lépett be az üzletbe, és várta mikor csak le rájuk egy élőhalott- szedjük össze, ami kell, aztán lépjünk le.
- Benézek a pult mögé, hátha akad fegyver.
- Légy óvatos –szólt a férfi után. Még csak pár órája ismeri, nem beszéltek sokat, szinte semmit sem tud róla, de mégis szimpatikusnak találja. És örül neki, mert azt jelenti, hogy még van remény, lehetnek még túlélők rajtuk kívül, és az emberiség fennmaradására, túlélésére akad még esély. Emmára nézett, majd a sorok közé vetették magukat, és megtömték hátizsákjaikat. Noel a pult mögött nem járt sikerrel, semmi használhatót nem talált. Hátra ment a raktárba, irodába, de ott sem volt semmi. Talán a tulaj, vagy éppen dolgozó eladó megúszta a fertőzést, és magával vitte.
Pár perc alatt felpakoltak, és elhagyták a boltot. Egyikük sem ismerte túl jól a várost, de megegyeztek, hogy felfelé, abba az irányba indulnak el, amerre Jasonék is mentek. Az egész utca, az egész város síri csendbe borult. Csak a lépteik zaja hallatszott.
- Szerinted találunk túlélőket? –Noel kíváncsian nézett Jacobra.
- Bízom benne, hogy igen, de tudom, hogy erre semmi esélyünk. Túl nagy ez a város, túl sokan változtak át, és akik nem, azok pedig csapdába estek. Nem menekülhettek el, és végeztek velük. –Jacob szavait hallgatva eszébe jutott Izabella, aki magára zárta az ajtót, hogy megmentse az életét. Összeszorult a szíve, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Pár napja még boldogan ültek az Édes élet cukrászda teraszán. Limonádét kortyolgattak, és figyelték a lenyugvó nap sugarainak vöröses színjátékát. A világ legboldogabb emberének érezte magát, és úgy tervezte, hogy megkéri a lány kezét. Feleségül szerette volna venni, és családot alapítani. Az álom azonban most rémálom lett, és a szerelme nélkül kell tovább léteznie egy olyan világban, ahol nem tudhatja mi vár rá a következő pillanatban.
- Halljátok? –állt meg Noel, és tért vissza gondolatai világából a valóságba. Motorhangot hallott, mintha egy autó közeledne. Talán Jasonék… ha ők azok, akkor baj van, mert alig pár perce mentek el.
- Igen –Emma megörült, és sietve indult a hang irányába.
- Várj kicsim –sietett utána. A sarokra érve megpillantottak egy sötétkék Fordot, ami egyenesen feléjük száguldott. Nem Jasonék. Állapította meg, és megörült. Újabb túlélők. Talán ők tudnak majd segíteni, gondolta, és az útra szaladt, hogy jelezzen nekik. Az autó fékcsikorgással állt meg. Két férfi ült elől, és egy hátul. Az autóból bámulták Jacobot, aztán szemügyre vették a két társát is, és végül kiszálltak.
- Üdv –lépett közelebb mosolyogva Emma.
- Üdv –köszönt a magasabbik férfi, majd becsapta a kocsi ajtaját, és akkor látták, hogy egy pisztoly van nála, amit gondolkodás nélkül Jacobékra szegezett.
- Hé! –riadtan ugrott Emma mellé- Nem akarunk senkit sem bántani! –nézett ijedten a három férfira, akik rájuk szegezték fegyvereiket.
- Napok óta ti vagytok az elsők, akikkel találkozunk –szólt hozzájuk az alacsonyabb, kissé pocakos, negyven év körüli férfi- nem bízunk bennetek.
- Mi csak élelmet keresünk –folytatta Jacob.
- Ez a mi városunk, itt minden a miénk. Az élelem, fegyverek, gyógyszerek –megakadt a szeme Emmán- és a nők is! –hangja erőteljes volt.
- Nem akarunk balhét –maga mögé húzta a lányt. Tudta, hogy bajban vannak. A három idegen nem volt barátságos. A levegő megtelt feszültséggel. Próbált agyalni, hogy megússzák valahogy, de semmi sem jutott az eszébe. Nekik nem voltak fegyvereik, és nyílt terepen voltak. Esélyük sem volt elfutni.
- Már késő. Loptatok az élelmünkből –tekintete erőteljes, és félelmetes volt. Ő tűnt a legerősebbnek. Intett két társának, és közelebb léptek hozzájuk- dobjátok el a táskáitok, és ereszkedjetek térdre!
- Mi? –Noel nem akart engedelmeskedni.
- Mondom térdre! –üvöltött ár a magasabb, Noel pedig Emmáék mellé ereszkedett.
- Vigyétek el, ami kell, és hagyjatok minket! –nézett rájuk Jacob idegesen.
- Az lesz –lépett oda az alacsonyabb. Felkapta az eldobott táskákat, odaadta az egyik társának, aki elvitte azokat az autóhoz, majd Emmához lépett- téged is viszünk –mosolygott rá. Emma rémülten nézett a férfira.
- Hagyd őt! –idegesen szólt a férfihoz.
- Talán a csajod?! –fordult felé.
- A párom, és nem hagyom, hogy bántsd! –a legszívesebben nekiesett volna, és szétverte volna.
- A hős szerelmes –gúnyolódott, majd Jacobhoz lépett, és a pisztolyát a fejéhez nyomta-, aki most meg fog halni.
- Ne bántsd! –zokogott- kérlek! Veletek megyek –nézett rá könnyes szemmel.
- A csajod feláldozná magát érted –megvető pillantást vetett rá- hát nem aranyos? Te meg egy gyáva féreg vagy, aki nem képes tenni érte semmit.
- Rohadj meg! –üvöltötte a képébe. Elöntötte a düh, félre lökte a fejének szegezett fegyvert, és egy pillanat alatt a földre teperte a férfit, akit meglepett a támadás. A fegyver kiesett a kezéből, a hátára zuhant, és egymás után kapta az ütéseket. Próbált védekezni, de Jacob erősebb volt. A földre szorította, és elborult aggyal püfölte. A férfi két társa riadtan szaladt oda, de mire odaérhettek volna, már Noel felkapta a fegyvert, és elsütötte. A magasabbik holtan rogyott a földre. Noel figyelte, ahogy elterül, majd a másik felé fordult, hogy végezzen azzal is, ám a férfi gyorsabb volt. Mire felé fordult az már maga elé tartotta Emmát, és mögé bújva hátrált, miközben fegyverét a lány fejéhez szorította.
- Álljatok le vagy megölöm! –kiabálta, miközben az autóhoz értek.
- Emma! –Jacob felkapta a fejét, és félve pillantott szerelmére, aki kétségbeesetten nézett rá.
- Rohadék –vágta fejbe az alatta fekvő, vérben ázott férfi. Jacob oldalra borult.
- Bob! –kiabált rá társa- Gyere!
- Még nem végeztünk! –dühösen bámult rá- a nőd már az enyém –vigyorgott- majd rajta bosszút állok.
- Megöllek! –ordította, de nem ért el vele semmit.
- Jacob –Noel lépett mellé, és segítette fel, majd a közeli autó mögé rántotta. A két férfi beszállt a kék Fordba. Betuszkolták Emmát is, és elhajtottak…