Virágszirmok a szélben

A nap lassan kúszott lefelé a látóhatár szélén, piros sugarai szerteszét szóródtak a fák zöld levelein. Langyos szél fújt a hegygerinc oldalán elterülő erdő fái között, meg-megborzolva azok virágait. Tavasz volt, késő tavaszi alkonyat. A méhek már aludni tértek, csak egy-két vállalkozóbb kedvű dolgozó kalandozott még a virágok között. Egy ág reccsent, majd még egy. Valaki közeledett. Lépések tompa zaja hallatszódott a puha talajon. Egy vékony, női alak tűnt fel. Valószínűleg a közeli faluból jöhetett, de még nem lehetett tudni hova tartott. Miért döntött úgy, hogy a közelgő sötétség ellenére megmássza ezt a magas hegyet? Talán nem tudta, hogy az éjszaka sötétjében vadállatok tűnhetnek elő ezen a helyen a semmiből, az emberek az életüket veszélyeztetik, ha sötétben járnak erre?

A lány valószínűleg nem tudott erről, vagy csak nem érdekelte. Ha a hegy lábánál elterülő faluból, Hilltownból jött volna, nem ilyen késői órára időzíti útját. A falu lakosai ugyanis örökké ettől az erdőtől óvták csemetéiket, nem csak hogy éjjel, de még nappal is. Az a szóbeszéd járta ugyanis, hogy vadállatokon kívül banditák is lakják erdők. Banditák, akik a mindennapi betevő érdekében szívesen kifosztották az erre tévedő idegent. Ki lehet az, aki ennek ellenére mégis ideengedte alig tizennyolc éves lányát? Bizonyára mind az apja, mind a lány nagyon tudatlan lehetett.

A lány sietve haladt előre, karjával eltolta az útjába kerülő ágakat. Szaporán szedte a lábát. A hegy tetejére akart eljutni, mielőtt lenyugszik a nap. Barna, bőrből készült cipőjét, már jó néhány karcolás díszítette a minduntalan beleakadó ágak miatt. Fekete vászonnadrágja szorosan tapadt vékony lábaihoz, de derekánál egy bőrövvel szorította magához a biztonság kedvéért. Kissé már sárgássá színeződött vászoninget viselt, melyet nadrágjába tűrt be. Bő volt rá az ing, valószínűleg férfiing lehetett, de egy szegény lánynak nem tellett csinos női ruhára. Sötétbarna tincseit egy kontyba szorította, az átlagosnál fehérebb bőre egyre jobban feltünt, ahogy sötétedett. Barna szemei egyre élénkebben csillogtak, ahogy följebb és följebb ért. Átlagos pór lánynak tűnt, de mégis volt valami szokatlan rajta: egy fekete kardhüvelyt viselt az oldalán! Ez volt az, ami nem illett a képbe! Ezekben az időkben, amikor a királyok hadjáratokat indítottak, amikor banditák fészkeltek az erdőkben áldozatok után lesve, és amikor az ember nem tudta biztosan, ki ellenség és ki barát, szokás volt, hogy karddal az oldalukon rohangáltak a férfiak. A férfiak igen, de nem a nők, és főleg nem a fiatal lányok. A Mert hát ugye arfiak egymás közt gyakran vívtak, ha úgy hozta a sors, de a gyengébbik nemet bántani szégyen volt, még az ilyen keserves időkben is.

Alig látszott már valami a napból, amikor a lány felért a hegy tetejére. Némiképp meg is izzadt, de fáradság nem látszott rajta. Sikeresen megúszta az erdő banditáit és vadállatait, de még korán sem volt túl a nehezén. Az erdő szélére érve kutatva nézett körül. Nem volt nehéz megtalálnia, amit keresett, egy vár tornyosult néhány száz méternyire tőle. A mezőn is mehetett volna, de mégis úgy döntött, hogy az erdő sötét lombjainak takarásában közelíti meg. Óvatosan haladt, majd néhány méterre a vártól megállt. Kutatva figyelte a vizesárkot és a magas falakat. Mindent megvizsgált, amit megfigyelhetett arról a pontról, majd leült az egyik fa mellé. Várt. A kis fekete batyut, amit eddig a hátán hozott, az ölébe vette és kinyitotta. Egy hosszú kötelet szedett elő belőle, melynek a végére egy kampó volt erősítve. Az egyik végétől kezdve végigvizsgálta a kötelet. Egy kis szakadás is végzetes lehetett volna. A vastag fém kampóhoz ért. A lány végighúzta rajta az ujjait, majd hirtelen felállt. Pörgetni kezdte a kötelet, majd eldobta az egyik messzebbi fa felé. A kötél körbetekeredett és a szigony tökéletesen beleakadt a fa törzsébe.

- Remek - suttogta maga elé a lány, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán, de amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Odament a fához, kiakasztotta a kis kampót, és letekerte a kötelet, majd összeszedte és belegyömöszölte a batyuba. A sötétség teljesen leszállt, beborítva az éji vándort. A lány elérkezettnek látta az időt az indulásra. A batyu aljára nyúlt, egy fekete köpenyt húzott elő és magára kanyarította. Másodjára egy fekete álarcot szedett ki, majd arcára. Egészet eltakarta, csak nagy barna szemeit hagyta szabadon. A köpeny csuklyáját a fejére húzta, a csomagját a vállára kanyarította és kilépett az erdő sűrűjéből.

A vár tetején megfigyelők álltak, de nem vehették észre a vándort, a sötétség és a fekete köpeny gondoskodott erről. A lány körbejárta a várat és mind a négy oldalán jól megvizsgálta. Megállt néhány méterre a faltól és alaposan megfigyelt minden kis részletet. Az utolsó oldalnál álldogált a legtöbb időt. Közelebb merészkedett egészen a vizesárok széléig, szeme meglepetten csillant. Egy cseppnyi víz sem volt az árokban. Hát ezért ez a sok megfigyelő! Mert a víz most nem védi a várat! Lassan lekúszott az árokba, majd a másik oldalon felmászott. A fal mellett állt végre. Levette a batyutot és kikotorta belőle a kötelet. A batyut visszavette a hátára, a kötelet a kezébe vette és felnézett a fal mentén. Ezen az oldalon volt a legkevesebb őr, mindössze három. Két őr állt a két sarokban, egy pedig kettőjük közt sétálgatva figyelt.

A lány a fal középső részéhez ment, majd mikor a középső őr elhagyta azt a pontot pörgetni kezdte a kötelet, majd egy hirtelen mozdulattal feldobta.
- Tökéletes - suttogta halkan, mikor a kampó beleakadt a vár falának tetejébe. Sebesen mászni kezdett fölfelé. Kevés ideje volt, ha meg akarta előzni, hogy felérés előtt észrevegyék. Minden erejét megfeszítve húzta fel magát a kötélen. Egy macska ügyességével haladt fölfelé méterenként húzta magát. Percek alatt felért a tetőre és felhúzta magát. Egy íjat és három nyilat kotort ki a batyujából, egy másodperc töredéke alatt húzta fel az elsőt. Célzott és lőtt. Pontosan hátba találta a sétálgató őrt. A társa az eleső felé kapta a tekintetét, de mielőtt felfoghatta volna, hogy mi is történt szíven találta egy nyílvessző. Megfordult, hogy a harmadik őrrel is végezzen, de az gyanútlanul vizsgálgatta a másik oldalt, még nem vett észre semmit. Halvány mosoly suhant végig a lány arcán a maszk alatt. Leengedte az íjat és elindult a két lelőtt felé. Futás közben visszatette a batyuba a nyilat. Leguggolt és kihúzta a nyilakat a halottakból. Még szüksége lehet rájuk. Mintha egy szomorúan csillant volna meg a szeme, ahogy egy utolsó pillantást vetett a két lelőtt katonára, majd lemászott a falról befelé.

Egy kis tér terült el a vár mellett, katonák és szolgálók mászkáltak mindenütt. A sötét alak árnyékként suhant a falak mentén. Ugyan ki törődik egy árnyékkal, amikor éppen valami fontos feladatot lát el? Bizonyára valamelyik szolgáló hóbortos gyereke, aki újabban álarcban ijesztgeti társait. Ugyan ki gondolná, hogy egy betörő? Azokra a védőknek gondjuk van. Ki az a bolond, aki arra vetemedne egyáltalán, hogy a király várába betörjön?

Az árny céltudatosan haladt a falak mentén. Éppen befordult az egyik szűk kapun, amikor felhangzott az ordítást. Felfedezték hát a gyilkosságot. Az emberek, katonák és szolgák arrafelé kezdtek rohanni, hogy megtudják mi történt. A lány megtorpant egy pillanatra és hátrafordult, látta a szaladó embereket, aztán tovább suhant. Lefelé haladt a kis út, egyre hűvösebb volt az idő. Két őr állt a folyosó végén. A lány megfeszítette íját és lőtt. Eltalálta az egyik őrt, mire az összerogyott, de társa rögtön rohanni kezdett a sötét alak felé, miközben kihúzta a kardját. Még ez sem volt elég, mert nem tudott olyan gyorsan odaérni, mire a lány elengedte a második nyilát. A második őr is halottan rogyott össze, egy nagy kulcscsomó hangosan esett le övéről. A csuklyás alak lehajolt és felvette a kulcscsomót, másik kezével pedig kihúzta a nyilat az áldozatából. Gyors léptekkel sietett a másik őr felé, majd abból is kihúzta.

Egy hosszú folyosóra ért, ahol rácsok voltak, mögöttük agyon éheztetett sovány emberek. A börtönben volt hát. Egy pillanatra megtorpant. Egy könnycsepp hagyta el szemét, ahogy a rabokra nézett. Kosz borított mindent. Csont és bőr emberek szomorú szemekkel bámultak rá. Kis, szinte ketrec nagyságú helyen szorongtak és mindössze egy-egy rongy volt rajtuk ruha gyanánt, annak ellenére, hogy a hőmérséklet alacsony volt ilyen mélyen a föld alatt.

- Gyorsan nézd meg, hogy itt minden rendben van-e - hallatszódott egy férfi kiáltás a folyosó másik végéről.
- Igenis, uram! - jött a válasz. Lépések zaja visszhangzott.
A lány felocsúdott, jobbra, majd balra nézett. Rengetegen voltak itt és neki időre volt szüksége, hogy megtalálja, akit keres. Odalépett az első rácshoz, és remegő kézzel emelte fel a lakatot. Huszonhármas szám volt belevésve. Gyorsan megkereste a huszonhármas számú kulcsot, beleillesztette a zárba és elfordította. Kattanva nyílt a lakat és feketeruhás leszedte a rácskapuról. A négy bent lévő rabnak reménykedve csillant meg a szeme. A lány kinyitotta börtönük ajtaját.
- Küzdjetek, ha szabadok akartok lenni - suttogta a fekete csuklyás és a következő ajtóhoz lépett.

- Nem! Neeeeeeeeee! Uram, Uraaam! - A beküldött katona sebesen futott ki, de ahhoz még sem elég gyorsan, hogy az első négy kiszabadított rab le ne fogja. Kihúzták a kardját és kegyetlenül döfték a szívébe.
- Még ne menjünk ki, négyen nem sokat érünk, várjuk meg, amíg a többieket is kiengedi - mondta a legnagyobb termetű férfi a négy közül.
- Ki ez egyáltalán? - kérdezte egy másik a, a legfiatalabb.
- Nem lehet tudni, takarja az arcát. Talán egy lázadó - válaszolt a nagytermetű.
Közben egyre több és több rab szabadult ki, egy csoportba gyülekeztek. Meg akarták várni, amíg szabadítójuk valamennyi társukat kiengedi. A lány már a tizedik rácsot nyitotta, mikor megpillantotta a kulcscsomón a százas számú kulcsot. Ez azt jelenti, hogy száznál csak több zárka lehet itt. Elkeseredettség tűnt fel a szemében, kevés esélye van, hogy ennyi között megtalálja, akit keres.

Ebben a pillanatban katonák serege tört be a folyosón karddal felfegyverkezve. A rabok nekilódultak, hogy küzdjenek, de kevés esélyük volt. De volt valami másuk. Akaraterő, annyi év szenvedés után, minden porcikájukat elöntötte a vágy, hogy most már végre szabadok legyen. Most lehetőségük van arra, amiben csak álmukban reménykedtek. Eszeveszett harc indult, az életért és a szabadságért. A lány gyorsan nyitogatta a zárakat, amíg a rabok felbírták tartoztatni a katonákat, sikerült még ötöt kinyitnia. De ebben a pillanatban az egyik katona elérte, a lány hátrafordult és kirántotta a kardját. A katona láthatólag meglepődött az eltakart arcon, de méginkább azon, hogy van itt olyan, akinél kard is van.

Összekoccantak a fémek, de a csuklyás néhány lendületes csapás után ledöfte ellenfelét.Máris rohant, hogy a következő börtöncella ajtaját kinyissa, ahol már reménykedve, kiabálva rácshoz tapadt arccal hívták őt a rabok. Gyorsan nyitotta ki, majd a következőt és a következőt. Újabb katona jött, de a fekete alak ezen is győzedelmeskedett méghozzá másodpercek alatt.
Kinyitotta a következő ajtót, és az egyik rab kezébe nyomta a kulcscsomót.
- Gyorsan! Szaladj a folyosó végére, ott nagyobb biztonságba leszel és nyisd ki az összes börtöncellát! - A rab fogta a kulcsokat és már szaladt is a folyosó vége felé, a köpenyes pedig karddal a kezében szaladt a katonák és rabok csoportosulása felé, ahol mindenki az életéért küzdött. A kardját egymás után döfte bele a védtelen katonákba. Szeme szomorúan csillant, minden összerogyott katona után, de tudta hogy csak így van esélye.

A rabok a katonák haját cibálták, némelyiknek sikerült kardot szereznie és hősiesen küzdött vele. Nem mindennapi emberek kerültek ide, harcosok és lázadók, a király adósai és más bűnösök. Hagyták, hogy régi szenvedélyük újra feltörjön, vért ontottak az életükért. Mégis valamennyiük közül a legtöbbet a feketecsuklyás győzte le. Már érezték a győzelem ízét, a folyosó végéről is egyfolytában jöttek az újak, amikor hirtelen egy seregnyi katona tört be. Hiába győztek le a rabok egyet, a helyébe tizen léptek. Elkeseredett küzdelem folyt, egyre több rab érezte, és tudta, hogy nincs esélyük. Egymás után estek el a vérfolyóba örökre lehunyva szemeiket.

Könnycsíkok barázdálták a fekete maszkot, ahogy ellenségeivel küzdött. Valamennyi katona, aki ellene jött néhány csapás után holtan rogyott össze. Senki sem tudta legyőzni, olyan ügyesen forgatta a kardot, pedig hát az ellenfelei is mind képzett katonák voltak. A vérpirosra mázolta a kardját.

- Ellenem állj ki, ha van merszed! - Egy mély férfihang csendült a csuklyás mögött, mire az megfordult. Kardjuk pengéje megcsendült, ahogy egymáshoz érintették. Egymással szemben álltak mindketten egymás szemébe bámultak. A férfi kék szeme ellenségesen és elszántan csillogott. Világosbarna fürtjei rendezetlenül meredeztek feje búbján. Nem viselt pánclét, mint a többi katona, egyszerű barna ingben és barna nadrágban volt.

A lány szeme szomorúan csillogott, ahogy felmérte ellenfelét. Talán azt gondolta, hogy egy egyszerű szolga tört be a katonák között, hogy megmutassa hősiességét. Látszott rajta, hogy nem lenne szíve megölni, ha úgy hozná a sors.
- Mi az, talán félsz, hogy nem kezded? - kérdezte szemtelenül a fiatal férfi. A csuklyás nem válaszolt, de továbbra is csak szomorúan vizsgálgatta ellenfelét, miközben látszólag továbbra sem volt szándékában elkezdeni a vívást. A férfi tovább folytattatta:
- Te vagy a lázadás vezetője, te nyitottad ki a cellákat, te ölted meg a toronyőröket. Tudni akarom ki vagy! - a férfi nekilendült ellenfelének. A csuklyás megpróbálta azt a néhány mozdulatból álló sorozatot, amit eddig is alkalmazott, de ezúttal emberére akadt, ugyanis az kivédte a gyilkos döfést. Meglepetten nézett a férfira, de nem sok ideje maradt, mert az megpróbált lesújtani rá. A lány védett, aztán ő támadott, de a férfinak sikerült ezt is kivédenie, ahogy az előzőt, majd sorban védte támadója többi próbálkozását is. A fekete álarc mögül minden egyes kivédett ütés után csodálkozó pillantás lövellt a férfi felé.

Hosszú ideje harcolhattak, már egyikőjük sem tudta mennyi ideje. Egyre messzebb és messzebb kerültek a tömegtől, a folyosó az oldala felé haladtak, ahol még nem szabadította ki senki a rabokat. A rács mögül ordítozás hallatszott, ki az egyik félnek, ki a másiknak drukkolt, ha már a szabadságban nem reménykedhettek. Csupasz kezeiket nyújtogatták a rácsok mögül, megpróbálták megragadni valamelyiket a harcolók közül, hogy lefogva vérontást láthassanak, de nem érték el tőlük.

A lány egy pillanatra oldalra nézett, a rabokra, de pillantása ott ragadt, amint egy ősz öregemberre lett figyelmes, aki az egyik cella oldalában ücsörgött. Nem tombolt, mint a többiek, nem akart elkapni senkit, csak ücsörgött maga elé meredve. Kis szürke rongyot viselt magán, kezében egy eltört tányér darabját forgatta.

Az álarcos csak bámult-bámult rá, lelkében felkészült, hogy ellenfele le fogja döfni, de nem így történt. Egy férfi egy erőteljes csapással kiütötte a kezéből a kardot, mire az messzire repült, a feketeköpenyes pedig a lendülettől a földre esett. A férfi a nyakához tartotta a kardja hegyét és felemelte vele az álarcos arcot. Az csak nézett rá, mintha minden pillantásával azt mondaná:
- Ölj hát meg, ha már idáig eljutottál.
A férfi elmosolyodott, egészen közel hajolt a nagy barna szemekhez.
- Halál fia vagy, ugye tudod? - de nem kapott választ, ezért felegyenesedett és így folytatta. - Rengeteg katonámat megölted, legyilkoltad, legkedvesebb embereimet. Apám ellenségeit kiengedted, és lázadást szítottál, aminek persze nincs jövője, hisz a várban több katona van, mint ahány rab. Meg sem kérdezem miért tetted, hiszen eddigi kérdéseimre sem kaptam választ, de mivel ilyen kemény ellenfelem voltál, és ilyen hősiesen küzdöttél, nem engedem, hogy megkorbácsoljanak, közszemlére tegyenek, és nyilvánosan végezzenek ki. Én foglak megölni. De mielőtt megtenném, látni akarom az arcod.

A lány nyugodtan hallgatta, hogy milyen halál vár rá, szeme se rebbent, de amikor a férfi ahhoz a részhez ért, hogy látni akarja az arcát rémület ült ki a szemeibe. Ijedten próbálta maga elé kapni kezeit, hogy a halál előtt nehogy lekerüljön róla a maszk, de a férfi erősebb volt. Letépte róla a fekete anyagot.

Egymás szemeibe bámultak, a férfi lassan leeresztette kezét, melyben a fekete maszk volt és csak bámulta, bámulta a nagy barna szemeket, a hófehér arcbőrt, vöröslő ajkakat és a rántás következtében leomló barna tincseket. A döbbenet egész arcán tükröződött. A lány állta a pillantását.
- Egy lány... ezt nem hiszem el - a férfi leengedte a kardot, mellyel egészen idáig a lány nyaka körül szórakozott. A lány lesütötte a szemét, halvány vörös folt jelent meg az arcán, de azon nyomban el is tűnt.
- Nem hiszem el, hogy egy lány tette mindezt... Egy lány volt az, akivel fél órán keresztül kellett küzdenem, hogy legyőzzem! Ez egyszerűen..., egyszerűen... - nem tudott megfelelő szót találni döbbenetének.
A lány hirtelen felpattant és egyenesen a férfi szemeibe nézett.
- Egyszerűen micsoda? - elszánt hangja végigcsilingelt a falak között. - Ti férfiak nem hiszitek, hogy egy nő is képes mindent megtenni valakiért, akit szeret!
- Valakiért, akit szeret?! - visszhangzotta a férfi, miközben furcsállva rántotta fel egyik szemöldökét. - Ki az, akit te annyira szeretsz, hogy végigvitted ezt a vérengzést?! Csak nem valami férfi?
- De... - suttogta a lány maga elé és lehajtotta a fejét. - Az apám. - Pillantása a rács mögött ücsörgő ősz férfira vándorolt. A fiatal követte pillantását és észrevette a tányér szélét szorongató öregembert.
- Az az apád? Csak egy öreg paraszt. Meg sem ismer téged.
- Szerencséd, hogy észrevettem őt, különben sosem győztél volna le - sziszegte a lány ellenfele képébe. - Csak hogy tudd, megismerne, ha felnézne, de ő nem szereti a vérengzést. Te pedig tartsd be, amit ígértél! - A lány felrántotta a férfi kardját, és a saját nyakához illesztette. Nem is zavarta, hogy a penge közben elvágta a kezét, és a friss piros vér végig folyik ujjai között.

A férfi szórakozottan játszadozott kardja pengéjével a lány nyaka körül, de egy kicsi vágást sem ejtett rajta. Mosolyra húzta száját, miközben a lány reakcióját várta. Az becsukta szemét a végzetes vágást várva, de ekkor egy katona hangja hallatszódott a verekedő tömegből.
- A király a fiát keresteti! Valaki látta a herceget?
A férfi arrafelé kapta a fejét, majd ahelyett, hogy ledöfte volna a lányt, megfogta a karját, gyors mozdulattal leszedte róla a köpenyt és a batyut. Leszedte a lányról a kardhüvelyt elment a messzire esett kardért, és beletette. Megragadta a lány karját és húzni kezdte a kijárat felé.


A lány tiltakozni próbált, ki akarta szabadítani karját a férfi szorításából, mire az hátra fordult. Összeráncolta szemöldökét, tekintete dühöt árult el.
- Azt mondta, hogy nem az emberek előtt végeztet ki - a lány hangja elkeseredetten csendült.
- Nem áll szándékomban. Most viszont válassz: halál, vagy velem jössz?
- Inkább a halál - kiáltotta a lány. A férfi megcsóválta fejét és felsóhajtott. Kirántotta a batyuból a kötelet és összekötözte a két vékony csuklót, pillanatok alatt a lány bokáin is elvégezte ezt a műveletet. A lány kapálózni sem tudott olyan gyorsan történt az egész. A férfi felkapta a vékony kis teremtést és a katona mellett termett vele, aki az imént a herceget kereste.
- Ezt a lányt vigye az egyik vártoronyba és zárja be! Egy szót se róla senkinek! Megbízok magában, John, vigyázzon rá, amíg más parancsot nem kap tőlem!
- Úgy lesz, uram! - a katona biccentett miközben átvette a fehérruhástól a lányt.
- Ezt nem teheti - nyögött fel a hosszú hajú teremtés, de az rá sem hederített, gyors léptekkel elsietett a folyosón. A katona is elindult, de nem arra, amerre a másik férfi, hanem végig a rácsok mentén. A lány a halottakra pillantott és megnedvesedett a szeme. A vér beborította a döngölt padlót, pirosra színezve a halottak arcát. Szolgák jöttek, és az elesettek szedték össze. A lány felemelte a fejét tekintete a távolba révedt, ahol egy öregember egy törött tányér szélét pörgette ujjai között.