Venezia IV. rész

Velence városa ezerötszáz évvel ezelőtti megalapítása óta az Európai kontinens és az Adriai-tenger lagúnáinak találkozásánál feküdt. Jellegzetes képéről mindenki felismerné, ám ha egy XX. századi utazó véletlenül ide tévedt volna, nem biztos, hogy ráismert volna a világkereskedelmet uraló Venezia fővárosára. Az elmúlt háromszáz év nem csak történelmileg, de geológiailag is viharos időszak volt. A háromszáz éve az Adria északi végében elterülő síkságból ma már kisebb-nagyobb dombok és hegyek magasodtak. Maga a város még viszonylag sík vidéken terült el ám mögötte egyre magasabb hegyek nyúltak az ég felé.

A város határában emelkedő egyik sziklás hegy tetején állt a de Vega palota. A környék egyik legjobb telkén feküdt. Hatalmas üveg ablakaiból be lehetett látni az egész várost. A királyok sírját az öbölben, az égbe nyúló palotát a parton és a főurak palotáit az előkelő negyedekben. A hatalmas épület egy ókori görög épület képét idézte. A város felé nyíló vastag kő kapuja előtt emelkedő monumentális korinthoszi oszlopok, a párkányokat díszítő ember nagyságú szobrok mind-mind az ókor és a kora középkor építészetét tükrözték. A hatalmas palotába belépve mintha kétezer évet ugranánk vissza az időben.

Juan de Vega kocsija késő éjjel, sőt mondhatni kora hajnalban, érkezett meg a monumentális épület elé. A hatalmas termetű főúr fáradtan kászálódott ki a járműből és lassan lépdelt fel a hosszú lépcsősoron. Ahogy belépett a több tonnás kőajtó szárnyai között a megszokott halvány fény világította meg az arcát. Bár az egész épület fel volt szerelve elektromos világítással, a de Vegák mindig is a fáklyafényt kedvelték otthonukban, amely sejtelmesen világítja meg a falon lógó festményeket, melyek többnyire a család történetét ábrázolták.

A de Vegák nagyon büszkék voltak múltjukra. A család gyökereit egészen a X. századig vezették vissza, amikor az első de Vegák az Ibériai-félszigeten előrenyomuló szaracénok ellen vívtak keresztes hadjáratot. Egyes rokonaik követték VII. Lajos, francia királyt a Szentföldre és néhányan még Jeruzsálemben is jártak. Az egész történelem során ez a család adta Spanyolország legvitézebb katonáit. Harcoltak a franciák ellen Itáliában, üldözték a protestánsokat a XVI. század vallásháborúiban, harcoltak Napóleon ellen és mellett is. Voltak köztük conquistadorok, helytartók, sőt még alkirályok is. Egyes szerencsésebb családtagok még a királyi udvarban és a Habsburgok palotájában, az Escorialban, is szolgáltak. Ám a III. világháború az ő életüket is fenekestül felforgatta. A veneziai tartományurak őse Pedro Julio de Vega hősiesen harcolt a spanyol seregekben a franciák és az arabok ellen, ám végül kudarcot vallott.

Miután a francia hadak bevették szülővárosát, Barcelonát, Pedro de Vega családjával együtt Madridba, majd annak arab bevétele után az elbukott Spanyolországgal szövetséges Nagy-Britanniába menekült. Ott a haditengerészetnél szolgált két legidősebb fiával, Gavriloval és Carlossal együtt. Ám miután a németek szétzúzták az angol flottát a hollandiai Ütrechtnél, soha többé nem térhettek vissza Angliába. Német fogságban töltötték az elkövetkező tíz évet, majd mikor már a Német Birodalom is az összeomlás szélére került el tudtak menekülni. Dél-Tirolba szöktek, amely az egykori Olaszország egyetlen olyan területe volt, amit nem szálltak meg az arabok, a franciák, a magyarok vagy a németek. Itt találkozott néhány menekülttel, akikkel együtt költözött a magyar megszállás alatt álló Velencébe. Ott a helytartó Görög családdal szövetségben kivívták az egykor Olaszország északkeleti végét képző területek függetlenségét és kikiáltották a Velencei Köztársaságot, majd a Velencei és később a Veneziai Királyságot.

A város egyik legszebb épületének tartott palota alapköveit még az öreg Pedro de Vega rakta le. Nagy erőfeszítések árán még elérte, hogy Angliában maradt családját Velencébe hozassa. Így még halála előtt még egyszer megölelhette akkor már tizenöt éve nem látott gyermekeit és láthatta unokáit.

A spanyol származású főúri család nagy szolgálatot tett új hazájának is. Ők játszották a legnagyobb szerepet a III. világháború után új erőre kapó Habsburg Birodalom, majd az egyesült Negyedik Birodalom ellen vívott háborúban.
A jelenkor nagy államférfija lassan sétált végig a folyosón és nézegette a festményeket. Aztán egy selymes hang ütötte meg a fülét.
- Juan, végre hazaértél?
De Vega a hang irányába fordult és egy áttetsző bíborszín köpenybe burkolózó nőt pillantott meg pár méterre tőle az egyik ajtóban. A bőre bronzbarna, a haja hollófekete volt. Türkiszzöld szemei csillogtak a fáklyák rávetülő fényében. A köpenyen kívül nem viselt semmit. Meztelen lábain hangtalanul lépdelt. Átölelte a férfit és megcsókolta.
- Fernanda… - sóhajtotta a férfi. – Gyönyörű vagy ma este.
A nő elmosolyodott és csak hallgatta férje bókjait.
- Talán csak akkor voltál szebb, amikor először pillantottalak meg Barcelonában. – folytatta de Vega, mire felesége elpirult.

A de Vegák voltak talán az egyetlen család Veneziában, akik megőrizték nemzetiségüket. Velence városa a III. világháború alatt a folyamatos arab, német, francia, török és magyar hódítások következtében szinte teljesen elnéptelenedett. Így a háború alatt és után letelepedettek alkották a lakosságot. Ám a de Vega család annyira büszke volt nagy múltjára és arra a vérvonalra, amit egyes ambiciózus családtagok egészen az ókori Rómába, Julius Caesar törvénytelen gyerekéig, Octavianus testvéréig, sőt egyenesen a várost alapító trójaiakig vezettek vissza. Így hát kínosan ügyeltek arra, hogy a főúri hatalmat öröklő családtag mindig olyan tiszta spanyollal kössön házasságot amilyennel, csak lehet. Amikor huszonöt évvel ezelőtt Juan de Vegának kerestek feleséget az első célpont az Ibériai-félsziget volt. Sorra járták végig az Aragóniai, a Kasztíliai és az Andalúziai Királyság városait. Még a Murciai Emirátusban, a félsziget egyetlen muzulmán államában is érdeklődtek, de mind hiába. Sehol sem találtak megfelelő feleséget a leendő főúrnak. Aztán egyszer idős apjával, Ferdinand de Vegával együtt Juan is elkísérte az akkori királyt aragóniai útjára. Néhány hetet töltöttek Barcelonában. Egyik nap az ifjú Juan de Vega lement sétálni a partra és egy gyönyörű fiatal lányt pillantott meg a part fövenyén sétálni.

Azt hitte, álmodik. A lány derékig érő, hullámos, fekete haját zászlóként lóbálta a szél. Bőrén vízcseppek csillogtak. Mivel a part zárt terület volt és csak kiváltságos személyek juthattak be oda szinte mindig üres volt. Így hát a lány zavartalanul sétálhatott anyaszült meztelenül a homokban. Az ifjú veneziai főúrnövendék egy csapásra beleszeretett. Gömbölyű mellei, formás feneke, hosszú, az őzére emlékeztető lábai teljesen rabul ejtették. Sejtette, hogy a lány is látja őt, de nem tett semmit, amivel elárulta volna magát. Később kiderült, hogy az a lány Fernanda Cordoba volt. Az igen befolyásos Cordoba család sarja, akik rokonaik közt tudhatták az Ibériai-félsziget több tartományúri családját. Így Valencia, Navarra, Galícia, León, La Mancha tartományurait. Ezzel több rokonuk is volt mind a kasztíliai, mind az andalúziai, mind az aragóniai királyi tanácsban, amely igen nagy befolyással bírt a királyra. A Cordobák tisztavérű spanyolként egészen a XV. századig vezették vissza a családjukat. Így a gyönyörű Fernanda tökéletes menyasszonynak bizonyult.

És valóban. Szépsége az elmúlt huszonöt évben sem fakult semmit. Bár arcán már megjelentek a ráncok és hajában is volt már jó néhány ősz szál mégis könnyedén letagadhatott volna akár tíz évet is az életkorából.
A nő nem szólt egy szót sem csak gyengéden a férjéhez bújt. Az óriás termetű főúr esetlenül ölelte át. Érezte, ahogy testén végigfolyik az izzadság és már nem vágyott másra csak egy forró fürdőre és aztán a puha ágyra. Fernanda mintha csak olvasott volna a gondolataiban felemelte a fejét, elmosolyodott és lassan húzni kezdte férjét az egyik díszes ajtó felé.
De Vega engedett a csábításnak és követte álmai nőjét át az ajtón túlra a megnyugtató meleget árasztó fürdőbe. A helyiség hatalmas volt. Falait díszes freskók borították, melyek viszont csak alig látszottak a teremben elszórva álló két-három méteres oszlopok tetején álló fáklyák árasztotta fényben. A terem közepén egy hatalmas fürdőmedence volt, amely felszínén vékony habréteg úszott. A terem többi részén a padlót dús növényzet borította. Egzotikus pálmák, futók és minden egyéb, amit csak be tudtak szerezni.

Fernanda ledobta magáról a köntöst, és így látni engedte még mindig fiatalos testét. Ezután odalépett férjéhez, átölelte és megcsókolta. Testük egymáshoz simult. A nő óvatosan kigombolta férje ingét és lassan leemelte róla. Miután kicsatolta az övét és a nadrágját is letolta gyengéden terelgetni kezdte a robosztus termetű férfit a gőzölgő medence felé. Ahogy bele merültek a habokba de Vegát valami óriási nyugalom kerítette hatalmába. Elszállt minden. Már nem gondolt sem a királyi tanácsra, sem a másnapi, pontosabban már e-napi, koronázásra, se semmire. Csak a feleségét látta maga előtt, ahogy az leülteti őt a hatalmas pálmalevelek közé, egy víz alá süllyesztett padra. Az ajtó nyikorgásának hangjára néhány szolgálólány jött elő. De Vega már kezdett ráeszmélni, hogy felesége pontosan tudta mire vágyik, már azelőtt is, hogy hazaért volna. Előre iderendelte a szolgálókat, akik most kezükben fürdőolajokkal, krémekkel és balzsamokkal teli tégelyekkel jöttek elő a növények közül. Fernanda most ezekkel az edényekbe mélyesztette bele a kezét és különböző illatos anyagokkal kezdte bekenni férje testét. Kezei lágyan futottak végig a férfi ernyedt tagjain. Közben a szolgálók is lassan kenegetni kezdték őt, apró, puha kis kezeikkel. Bár ez a „mosdási módszer” már évszázadokkal ezelőtt, a Római Birodalom bukásával együtt eltűnt, az űrkorszak tragédiája és a technológiai hanyatlás után, főleg Veneziában, rengeteg régi, főleg antik szokást élesztettek föl.

Korlátozott formában, de újra megjelent az ókori patriarchális rabszolgaság, ahol a rabszolgák a házkörüli munkát végzik. Ilyenek voltak a de Vega család „alkalmazottai” is. Jól bántak velük, ruházták őket, ellátták élelemmel és mindennel, amire szükségük volt, de végeredményben mégiscsak a főúri család tulajdonai voltak, így hát mintegy háztartási gépekként kellett végezniük munkájukat. Juan de Vegának és Fernandának ez teljes mértékig természetes volt. A nő soha sem volt féltékeny ezekre, a fiatal lányokra, akik szinte nap, mint nap kenegetik és simogatják férje meztelen testét. Ők csak eszközök voltak a szemében. Igaz mozgó, lélegző, élő eszközök, de akkor is csak egyszerű „használati tárgyak”.

Miután végeztek a kenegetéssel a szolgálólányok alaposan lemosták uruk izzadt testét, majd dolguk végeztével nyomtalanul felszívódtak. Fernanda csak erre várt. Felállította férjét, kivezette a medencéből, megtörülte az előkészítette puha törülközőkkel, majd köntösbe csomagolva átvezette a pár méterrel arrébb lévő hálószobájukba. De Vega ebből semmit sem vett észre, csak annyit érzett, hogy kiemelkedik a lágyan ringatózó vízből, majd egy puha, párnákkal teli ágyba ereszkedik. Ahogy kinyitotta a kéjmámortól elhomályosult szemét a feleségét látta maga előtt, ahogy meztelenül, olajtól csillogó bőrrel térdel előtte a baldachinos ágy végében. Úgy nézett ki, mint egy régi festmény, ahogy a fáklyák fel-felcsapó lángjai megvilágították a testét. Fernanda félresöpörte arcából a belógó hajfürtöket és kecses mozdulattal becsusszant a férfi két lába közé. De Vega érezte, ahogy férfiasságán végigfutnak a lágy ajkak, és ahogy a puha nyelv simogatja azt. Szemei ismét lecsukódtak, izmai elernyedtek és tétlenül élvezte, ahogy felesége ki-be húzogatja égnek meredő hímtagját s szájából.
Pár perc múlva érezte, hogy a kéjes élvezetet nyújtó ajkak eltávolodnak és egy puha, nedves valami csúszik a helyére. Ismét kinyitotta szemeit és látta Fernandát, amint föl-le mozog a hímvesszőjén, és közben nagyokat nyög. De Vegának már kevés ereje maradt, de még így is rásegített egy kicsit a dologban. Felesége most ráfeküdt Juan testére és ajkaik lágy csókban értek össze. Még egy ideig feküdtek így egymáson, de nemsokára mindketten álomba merültek.

A reggeli napfény bevilágította Velencét. A város szinte ragyogott a tengerről tükröződő napsugarakban. De Vega már korán talpon volt. Persze nem önszántából, hiszen egy ilyen hosszú éjszaka után ki kelne ki szívesen az ágyból, de még sok elintéznivalója volt. Ez volt a koronázás napja. A férfi felöltötte legszebb egyenruháját, kifésülte a haját és elindult reggelizni. Az étkező volt talán a de Vega palota egyetlen helysége, amelynek volt ablaka. Méghozzá nem is akármilyen. Egy hatalmas több méter magas üvegfal, amely a város melletti apró, érintetlen öbölre nézett. Juan de Vega elsőként lépett be az ajtón. Végigsétált a hosszú asztal mellett és leült az asztalfőre, az ablak elé. Bár a gyomra korgott tiszteletben tartotta a régi szokást, mi szerint meg kell várnia az egész családot. Már épp azon gondolkodott, hogy inkább egyenesen a palotába megy, és majd ott eszik valamit, amikor nyílt az ajtó. Egy fiatal, huszonöt év körüli férfi lépett be. Izmos testén katonai egyenruha feszült. Sötétbarna haja oldalra volt fésülve. Szeme csak úgy szikrázott az energiától.

- Jó reggelt apa! – köszönt a hatalmas termetű főúrnak. – Jól aludtál?
- Aludhattam volna jobban is Pedro. – felelte az idősebbik de Vega. Kezét végighúzta arcán jelezve fiának, hogy nem aludt túl sokat.
Pedro de Vega leült apja bal oldalára az asztalhoz és a maga elé meredő férfira függesztette tekintetét.
- Minden rendben ment a tanácsban? – kérdezte rövid csend után. – Meg találtátok már az új királyt?
- Nő – mormogta az orra alatt a főúr.
- Tessék?
- Igen. Sikerült megtalálni. – felelte de Vega kissé ingerülten. – De nem király, hanem királynő.
Pedro nemtörődöm kifejezéssel az arcán dőlt hátra a székében,
- És ki lenne az? Netán Chiara Callando, vagy Sabine Müller…?
- Beatriz Sonza – szakította félbe fia felszínes találgatásait az idős főúr.
Látta, ahogy fia szemei elkerekednek,
- Az a Beatriz Sonza? – kérdezte – Pedro Sonzának a lánya, aki a Gonzalvok elleni összeesküvést vezette?
- Igen ő. – válaszolta de Vega közönyösen és megdörzsölte a szemeit.
- De hát, miért pont ő?! – csattant ki az ifjú de Vega. – Nyílt titok hogy az a lány is az apja nézeteit vallja. Ez a választás könnyen a fennálló rend bukásához és ezzel talán a sérülékeny béke végéhez vezethet. El bírnátok viselni annak a terhét, hogy ti okoztátok a IV. világháborút?!
- Nyugalom fiam! – intette le az apa mosolyogva túlbuzgó fiát. – No igen, Pedro Sonza radikális nézetei tovább élnek a lányában, de azért Beatriz mégsem az apja.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Pedro értetlenül.
- Pedro Sonza egy az elvei mellett végsőkig kitartó, rebellis monarchia párti ember volt. Neki megvoltak az alapjai, amiből felépítette a terveit és később már annyira beleélte magát, hogy nem volt képes belátni ennek hátulütőit. Beatriz más. Ő még fiatal. Idealista. Ő már csak az apja végső, utópista nézeteit ismerte. Nem ismeri az előzményeket, amelyekre az öreg Pedro építkezett. Beatriz könnyen irányítható. Csak adj a kezébe hatalmat, és mindent elfelejt! Mindazonáltal előnyös minél hamarabb eltávolítani a színről. Ennek pedig a legegyszerűbb módszere az, ha királynővé választjuk. Így egy éven belül így is úgyis meghal, és senkinek nem jut eszébe, hogy a rendszer ellenségeként tüntettük el a színről.
- Logikus. – mondta az ifjú, de Vega az állát vakargatva. – Pedro Sonza sohasem tekintette a lányát az összeesküvés vezetőjeként potenciális utódjának, így ő csak felszínesen látja át a dolgokat. És ha hatalmat adunk a kezébe…
-… Az egész elmélet szertefoszlik. Igen. Beatriz csak azt látta, amit az apja mutatott neki. Ezt a felszínes idealizmust könnyedén szertefoszlathatja az, ha egy látszólag teljhatalmú, de igazából teljesen korlátozott vezető székébe ültetjük, még akkor is, ha az egész rendszerrel tisztában van.
- Csak beváljon a terved apám!
- Nyugodj meg fiam! – vigyorodott el ismét de Vega – Be fog válni.
- Már megint a politikáról beszélgettek? – törte meg egy vékony hang a két férfi beszélgetését.

Mindketten a hang irányába fordultak. Az ajtóban egy magas, vékony lány állt. Hollófekete haja lágyan omlott a vállára és lógott le a háta közepéig. Napbarnított bőre csillogott a rákent olajtól, türkiszzöld szeme pedig csillogott az ablakon betóduló fényben. Lenge, tavaszias ruhája könnyedén libegett, ahogy járt. Vállait és hátát nem takarta semmi. A nyakára csatolt nyakperecről lelógó türkizkék ruha, mely csak mellmagasságban fogta körül a testét elől hosszan ki volt vágva, szemkápráztató látványt nyújtva a lány szélesen kivillanó dekoltázsában gyönyörködő férfiaknak.
A lány mosolyogva odalépett az őszülő főúrhoz és egy csókot nyomott kopasz homlokára.
- Jó reggelt apám!
- Neked is jó reggelt Juanita! – válaszolta a főúr csillogó szemekkel. Mindig elfogta az apai büszkeség valahányszor csak a lányára nézett.

Juanita nem szót sem csak leült apja jobb oldalára a második székre. A szobára néma csend ült. Senki sem, szólt egy szót sem. Az idős főúr arcát dörzsölgetni próbálta kiűzni magából a fáradtságot. Pedro felállt és a háta mögött összefont kézzel szemlélte az alant elterülő várost az ablakon keresztül. Végül a nyugtalanul ücsörgő Juanita törte meg a csendet?
- És mi újság a palotában? – kérdezte apja arcát fürkészve. Ám mielőtt az egy szót is szólhatott volna a fia csippős hangon kezdett bele mondandójába.
- Apáék megválasztották uralkodónak Beatriz Sonzát. Azt az áruló, összeesküvő…
- Nyugi öcsi! – vágott a szavába a lány. – Nem téged kérdeztelek.
- Hagyd csak! – legyintett az idősebb de Vega – Csak nem ért egyet a politikánkkal és már túlbuzog benne a tenniakarás.
Pedro elfordult az ablaktól és visszalépett az asztal mellé.
- Én csak arra próbálom rányitni a szemedet, hogy amit te olyan jó ötletnek tartasz, az egy apróbb eltéréssel akár teljes katasztrófához is vezethet.
- Pedro! – nézett öccsére szúrós tekintette Juanita. – Te még nem vagy főúr, úgyhogy ne bíráld felül apa és a többiek döntését, akik már hosszú évek tapasztalatával rendelkeznek. Sokkal többel, mint te. Nem vagy a királyi tanács tagja és valószínűleg még sokáig nem is leszel.
Juan de Vega elmosolyodott és gyengéden lánya kezére helyezte a saját hatalmas tenyerét.
- Juanita! – mondta halkan, már szinte egy haldokló hangjával – Légy türelmesebb az öcséddel! Ő csak jót akar. Jót akar neked, nekem és az egész országnak.
- De apám…
- Csitt! – intett le a főúr – Tudom, hogy te is szívesen megmondanád a véleményed, és szívesebben hoznál döntéseket, mint hogy hallgasd, ahogy mi vitatkozunk számodra teljesen értéktelen felvetésekről. De ne aggódj! Egyszer még neked is nagy tekintélyed lesz a politikában és akkor majd te dönthetsz arról hogy mi a helyes és mi a helytelen.
- Ugyan apám! – vörösödött el Juanita. – Engem nem érdekel a politika. Én, én…
- Semmi gond lányom! – intette le szelíden de Vega. Fiatal vagy még. Előtted az egész élet. Még van időd, hogy rájöjj minek szánt téged az ég.
- De apám! Már huszonöt éves vagyok. Én már…
- Nem Juanita. Még van időd. Ne siessd el a döntést! Ne feledd, hogy csak rajtad áll hogy merre mész tovább! De ha már döntöttél, ha már magával ragadott az út, onnan már nincs visszatérés.

De Vega lehajtotta fejét és mélyet lélegzett. Ám ekkor egy halk krákogás rázta meg a termet. Az idős főúr összerezzent és felnézett az asztalról. A jobb oldalán lévő szék mögött ott ált Fernanda, a felesége.
- Már megint a lányodat oktatod Juan? – mosolygott a nő a férjére. – Elég nagy már ő, ahhoz hogy eldöntse mi a jó neki. Nem?
De Vega nem szólt egy szót sem csak mosolyogva nézte feleségét, aki mondandóját befejezvén leült férje és lánya közé.
Már éppen szólásra nyitotta a száját, amikor egy csapzott fekete hajú lány rohant be a terembe. Arca kipirult a melle pedig sűrűn mozgott le-fel jelezve, hogy egész idáig futott.
- Bocsánat a késésért! – nyögte ki végre.
Az öreg de Vega megelőzve feleségét, aki már éppen készült letolni középső lányát jókedvűen szólalt meg.
- Nem tesz semmit Eva. Még úgyis a húgodra várunk.

Eva de Vega megnyugodva ült le bátyja mellé. Örült, hogy végre egyszer nem ő érkezett utoljára. Ahogy apja végignézett rajta öröm töltötte el. Eva nagyon hasonlított nővérére. Ugyanaz a hosszú fekete haj, ugyanazok a türkiszzöld szemek. Ám a középső de Vega lány sokkal sportosabb megjelenésű volt nővérénél. Sötétkék testhezálló ruhája egyszerű volt, de mégis valami fennkölt eleganciát árasztott magából. De Vega teljesen elmerült a gyönyörködésben melyből felesége éles hangja rántotta vissza a valóságba.
- Hogy néz ki a hajad! – kiáltotta Fernanda. – Mintha most jöttél volna az istállóból.
- Ha a motorokat te lónak veszed anya. – vetette oda kaján vigyorral az arcán Eva.

Az anyja majd szétrobbant a dühtől, de az idős főúr csak kuncogott az asztal végén. Fernanda sohasem tudott megbékélni lánya szokásival. Ő ugyanis nem volt az a tipikus úri kisasszony amilyennek látni szerette volna. Nem. Eva teljesen más volt. Már mióta az eszét tudta érdekelte minden, ami gyors vagy veszélyes. Nagybátyja, Juan de Vega öccse Alfonz nagy motor őrült volt és mindig szívesen foglalkozott a kis Evával aki, pedig érdeklődéssel figyelte Alfonz bácsi kiselőadásait. Miután a jó öreg Alfonz Brazíliába került diplomáciai kiküldetésre kedvenc unokahúgára bízta a járgányait, kivívva ezzel sógornője már eddig is tetemes mértékű ellenszenvét. Ám mielőtt a féltő anya újabb jelentet rendezett volna lágy szellőként belépett az ajtón a harmadik, legkisebb de Vega lány. Az összes tekintet rá szegeződött, mire ő szendén elpirult. Ahogy nővéreinek neki is hosszú, dús fekete haja volt, ám Juanitától és Evától eltérően az övé az arcába lógva egyfajta sejtelmes keretet képzett igéző szemei és rózsás ajkai körül. Ezüstösen csillogó fekete ruhája betöltötte fénnyel az egész termet. Átlátszó magastalpú szandálja olyan látványt keltett mintha a levegőben lebegne.
- Isabelle! Na végre. – csapott az asztalra Fernanda. – Már csak rád vártunk.
A legkisebb de Vega lány szó nélkül leült Pedro és Eva mellé és halkan csak ennyit mondott.
- Bocsánat… Festettem.

Na igen – gondolta magában de Vega és sorban végignézett lányain. Bár sokat panaszkodott rájuk mégis ők voltak a szeme fénye. Egyszem fia eléggé félre sikeredett de ez a három lány mindent pótolt. A régi korokban a nemesi családokban az elsőszülött fiút politikai pályára szánták, hogy folytassa apja művét. A másodikat katonának, a harmadikat pedig papnak, vagy fordítva képességeiktől függően. Pedro de Vega első ránézésre is teljesen alkalmatlan lett volna hadakozni. A politikában annál jártasabb volt, de apja mégis aggódott radikális nézetei miatt. Juanita ezzel ellentétben tökéletes utód lenne. Mindig mondta is neki, hogy ha fiúnak született volna már rég átadta volna neki a székét. Bár a nők már évszázadok óta egyenjogúak voltak, sőt nem volt ritka a női főúr sem, de mégis az emberek jobban szerették fiukra hagyni munkájuk folytatását. Pedro hiányos hadi tudását pedig Eva pótolta, aki bár katona pályára nem igazán számíthatott, de a fizikai adottságai és a mentalitása megvolt hozzá. Végül pedig ott volt Isabelle. Neme miatt nem lehetett pap, bár a világháború óta lezajlott vallási „forradalom” vívmánya ként akár még ezt is elérhették volna. A legkisebb de Vega lány csöndes, művészlelkű lány volt. Szerette a természetet, ami nyugodt de mégis örök mozgásban van. De Vega büszke volt lányaira és nem cserélte volna el őket semmi pénzért.

A szolgálók gyorsan feltálalták a reggelit, amit a spanyol származású főúri család gyorsan el is fogyasztott. Ezután egy rövid készülődés és már indultak is a palotába a koronázás ünnepi ceremóniájára.