Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Az öregtorony elkészül, Csege óriásit lép...
-Mi dolga volt ott?<br /> -Eltévedtem.<br /> -Ez elég gyenge magyarázat, nem gondolja? Valami...
Nem sokan hittek benne, hogy az emberhúsra ekkora a kereslet. Azt pedig végképp nem gondolták...
Első írásomat szeretném megosztani veletek. Tartalmaz valós városokat, de nem követi szorosan...
Rövidke szösszenet az Instagram fénykorából
Friss hozzászólások
Pavlov: Megosztottam Face-en, hadd ter...
2021-03-01 15:43
Pavlov: Egész korrekt kis pornósztori!...
2021-03-01 15:41
Elemoril: én is köszönöm a pozitív meger...
2021-03-01 00:43
69Monica: A szenvedélyes kurva szexuális...
2021-02-28 08:01
69Monica: A szenvedélyes kurva szexuális...
2021-02-28 08:01
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Végzetes kívánság

A hósapkás hegyek omladozó alagútjából felhangzott a vonatfütty. A rövid, rekedtest követte egy hosszú, gőgös.
Napra pontosan 150 évvel azután, hogy a menetrendszerinti szerelvény hazafelé igyekvő utasaival bepöfögött az északi nyíláson és többé nem jött ki, sem ugyanott, sem a hegy túloldalán, a falu felé, a teheneit nézegető gazda szorgosan hányta magára a kereszteket. Megbabonázva meredt a koromtól sötétlő, gondos kezek által O alakúvá formált nyiladékra.
A használaton kívül helyezett, titokzatos alagút helyett idővel újat fúrtak, tágasat, kétvágányosat. A régi, omladozó járatba másfél évszázadon át eszement szellemkeresőkön kívül más nemigen merészkedett. Ők, a megszállottak is csalódottan fordultak vissza mindannyiszor, amikor egy bizonyos pontig érve jól látszott egyszerre az alagút mindkét vége, s a falán, az idő nyomán támadt kisebb-nagyobb repedéseken, omlásokon kívül sehol sem látszott egyetlen olyan hézag sem, melyen keresztül eltűnhetne akár egy dohányos szelence. Nemhogy egy teljes vonat!


A közeli, kis ékszerdobozhoz hasonlító falu apró vasútállomásának múzeummá alakított helyiségében morogni kezdett a távíró, nyikorgó kattogással életre keltek a kerekek, az orsó gyorsulva ontotta a megsárgult szalagot. A teremőr korhű egyenruhájában abbahagyta a bóbiskolást, és gépiesen a tekeredő papírcsíkhoz kapott. Értette még a jeleket, talán az egész vasúttársaságnál egyedüliként.


Dölyfös mozdonyfütty hasított a hűvösen metsző levegőbe.
Környékbeli házakból kikerekedett vagy gyanakvó-tekintetű emberek közeledtek, otthoni öltözetük tetejére sebtében hosszú kabátot terítve. Mások a vasútállomás irányába kocogtak, lavinaként magukkal sodorva mindazokat, akikkel a rendezett utcákon találkoztak.


Kibukkant a vonat. Mozdonya kopottan fekete, kéményéből sűrű füst és szikracsóvák szálltak az ég felé.
– Csak az égiek értik ezt! – A gazda, s tehenei sem láttak még ilyet. Nem hasonlított a simán gördülő, világos színekben pompázó vonatokra, melyek fényes ablakai mögött mindig fáradt és bamba tekintetű utasok merednek a zöld tájra.
Az állomáshoz érve kicsit csikorgott, gőz pöfögött a kerekek közül… és megállt. Sárgán világító ablakait pára lepte, az egyikre valaki belülről hóembert rajzolt, melynek gombjai és hegyes orra megfolyt, lassú csepp indult útnak.
Az egybegyűltek tisztes távolságból figyelték a néma szerelvényt, amely 150 éves késéssel, titokzatos zötyögés után megérkezett. Merthogy a ragacsos nyalókát és anyja kezét szorongató kisgyerektől, a fakó vasutas egyenruhát viselő, markában hosszú szalagot lobogtató aggastyánig mindenki biztos volt benne, hogy éppen az a vonat futott be, korommal áztatva a csillogón feszülő vezetékeket. Többen már azon számolódtak, hová fogják fektetni az elődeik által százötven éven át hasztalan várt családtagot, aki akkor indult haza a munkából vagy a bevásárlásból és talán most megérkezett.
Egyetlen ajtó sem nyílt, egyetlen ablakot sem húztak le, egyetlen orr sem nyomódott belülről az üveghez. Még a mozdonyvezető – ha volt egyáltalán – kormos képét se látta senki.
Tétován idézték fel e neveket, akikről a legendák szóltak másfél évszázadon át. A peron mintásan lerakott kövébe gyökerezett lábbal várták, hogy végre megvilágosodjon a rejtély: tényleg egyenesen a pokolba robogott-e akkor a vonat, így büntetve az emberiséget az esztelen száguldásért. Vagy tévesen letért a megszabott dimenzió kereteiről?


Egy rövid, hetyke fütty szállt a magasba, és a mozdonyt ellepte a gőz. Vastag kéménye okádta a fekete füstöt, és erőlködve – mintha nem hiányozna már a sok céltalan bolyongás után egy újabb – meglódult. Húzta a négy kocsit, nem az alagút felé, vissza, hanem amerre még talán nem járt. Vagy ki tudja? Az emberek dermedten néztek a vonat után.


A leghátsó peronon két árny, egymás kezét fogva, lehajtott fejjel álldogált. Szemeikben könnycsepp torzította a távolodó vasútállomás fényeit. Ők azok, akik napra pontosan 150 évvel ezelőtt, a füstszagú peronon állva, egyszerre kimondták:
– Bárcsak ez az utazás soha nem érne véget!

Hasonló történetek
5426
Fél évig volt az elvonón. Zsolt minden nap meglátogatta. Először csak szakmailag karolta fel, de aztán, ahogy Andrea szépsége, és nyugalma kezdett visszatérni, úgy szerettek egymásba. Mikorra a lányt gyógyultnak nyilvánították, tudták, hogy össze fognak költözni. Andrea vissza sem ment a régi lakásába...
2908
De mi a célom… Magam sem tudom már, csak utazok, hogy eljussak egy olyan helyre, ami nem létezik. Nem létezhet, míg az ember, az egész emberi faj fel nem épül ebből a hihetetlen szellemi leépülésből, amin most keresztül megy…
Utazok…
Hozzászólások
További hozzászólások »
pirosho ·

S TELLA ·
Elragadó, magávalragadó.

Marokfegyver ·
Köszönöm a jeleket és véleményeket!

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: