A hósapkás hegyek omladozó alagútjából felhangzott a vonatfütty. A rövid, rekedtest követte egy hosszú, gőgös.
Napra pontosan 150 évvel azután, hogy a menetrendszerinti szerelvény hazafelé igyekvő utasaival bepöfögött az északi nyíláson és többé nem jött ki, sem ugyanott, sem a hegy túloldalán, a falu felé, a teheneit nézegető gazda szorgosan hányta magára a kereszteket. Megbabonázva meredt a koromtól sötétlő, gondos kezek által O alakúvá formált nyiladékra.
A használaton kívül helyezett, titokzatos alagút helyett idővel újat fúrtak, tágasat, kétvágányosat. A régi, omladozó járatba másfél évszázadon át eszement szellemkeresőkön kívül más nemigen merészkedett. Ők, a megszállottak is csalódottan fordultak vissza mindannyiszor, amikor egy bizonyos pontig érve jól látszott egyszerre az alagút mindkét vége, s a falán, az idő nyomán támadt kisebb-nagyobb repedéseken, omlásokon kívül sehol sem látszott egyetlen olyan hézag sem, melyen keresztül eltűnhetne akár egy dohányos szelence. Nemhogy egy teljes vonat!
A közeli, kis ékszerdobozhoz hasonlító falu apró vasútállomásának múzeummá alakított helyiségében morogni kezdett a távíró, nyikorgó kattogással életre keltek a kerekek, az orsó gyorsulva ontotta a megsárgult szalagot. A teremőr korhű egyenruhájában abbahagyta a bóbiskolást, és gépiesen a tekeredő papírcsíkhoz kapott. Értette még a jeleket, talán az egész vasúttársaságnál egyedüliként.
Dölyfös mozdonyfütty hasított a hűvösen metsző levegőbe.
Környékbeli házakból kikerekedett vagy gyanakvó-tekintetű emberek közeledtek, otthoni öltözetük tetejére sebtében hosszú kabátot terítve. Mások a vasútállomás irányába kocogtak, lavinaként magukkal sodorva mindazokat, akikkel a rendezett utcákon találkoztak.
Kibukkant a vonat. Mozdonya kopottan fekete, kéményéből sűrű füst és szikracsóvák szálltak az ég felé.
– Csak az égiek értik ezt! – A gazda, s tehenei sem láttak még ilyet. Nem hasonlított a simán gördülő, világos színekben pompázó vonatokra, melyek fényes ablakai mögött mindig fáradt és bamba tekintetű utasok merednek a zöld tájra.
Az állomáshoz érve kicsit csikorgott, gőz pöfögött a kerekek közül… és megállt. Sárgán világító ablakait pára lepte, az egyikre valaki belülről hóembert rajzolt, melynek gombjai és hegyes orra megfolyt, lassú csepp indult útnak.
Az egybegyűltek tisztes távolságból figyelték a néma szerelvényt, amely 150 éves késéssel, titokzatos zötyögés után megérkezett. Merthogy a ragacsos nyalókát és anyja kezét szorongató kisgyerektől, a fakó vasutas egyenruhát viselő, markában hosszú szalagot lobogtató aggastyánig mindenki biztos volt benne, hogy éppen az a vonat futott be, korommal áztatva a csillogón feszülő vezetékeket. Többen már azon számolódtak, hová fogják fektetni az elődeik által százötven éven át hasztalan várt családtagot, aki akkor indult haza a munkából vagy a bevásárlásból és talán most megérkezett.
Egyetlen ajtó sem nyílt, egyetlen ablakot sem húztak le, egyetlen orr sem nyomódott belülről az üveghez. Még a mozdonyvezető – ha volt egyáltalán – kormos képét se látta senki.
Tétován idézték fel e neveket, akikről a legendák szóltak másfél évszázadon át. A peron mintásan lerakott kövébe gyökerezett lábbal várták, hogy végre megvilágosodjon a rejtély: tényleg egyenesen a pokolba robogott-e akkor a vonat, így büntetve az emberiséget az esztelen száguldásért. Vagy tévesen letért a megszabott dimenzió kereteiről?
Egy rövid, hetyke fütty szállt a magasba, és a mozdonyt ellepte a gőz. Vastag kéménye okádta a fekete füstöt, és erőlködve – mintha nem hiányozna már a sok céltalan bolyongás után egy újabb – meglódult. Húzta a négy kocsit, nem az alagút felé, vissza, hanem amerre még talán nem járt. Vagy ki tudja? Az emberek dermedten néztek a vonat után.
A leghátsó peronon két árny, egymás kezét fogva, lehajtott fejjel álldogált. Szemeikben könnycsepp torzította a távolodó vasútállomás fényeit. Ők azok, akik napra pontosan 150 évvel ezelőtt, a füstszagú peronon állva, egyszerre kimondták:
– Bárcsak ez az utazás soha nem érne véget!