Végzetes kívánság

Végzetes kívánság



Előszó

Minden ember álmodozik arról, hogy lehet majd egy kívánsága.
Vajon mit választana?
Mondjuk repülés. Milyen fantasztikus lenne a felhők között suhanni...
Gondolatolvasás. Mindig tudnánk, mi jár az emberek fejében, ismernénk a rejtett álmaikat, vágyaikat..
Varázserő. Láthatatlanság. Fiatalság...
Annyi fantasztikus lehetőség van.

De amikor eljön értünk a halál, mindegyikünk azt kívánja, hadd éljen még. Csak egy kicsit.
És amikor ezt megkapja, és újra eljön az idő, megint azt kívánja.
Egyszóval: halhatatlanság.
Minden ember fél a haláltól, és bármit megadna, csak hogy ne jöjjön el az utolsó perce.
Bármit.
És egy végzetes kívánság életeket tehet tönkre.




1. fejezet
Kinyitottam a szemem, és azt kívántam, bár tovább aludhatnék. De 7:15 volt, és így lassan indulnom kell. Iskola!!
Ez a szó számomra egyenlő volt a dögunalommal. Mindig ugyanaz, soha semmi új. Ugyanazok az unalmas arcok, a tekintetek, amelyek irigykedve és vágyakozva követnek. Kikaptam a kezembe kerülő első ruhát, és gyorsan felhúztam. A tükörbe bele se néztem.
Volt olyan idő, nagyon régen, amikor képes voltam órákat eltölteni előtte , de azóta sok minden megváltozott, és mindennél jobban gyülöltem a saját tükörképem. Hiszen ő és a hiúságom tehetnek mindenről.
Minden más lett. Nem csak az emberek, a kor változott,hanem a saját érzéseim is.
Gyökerestül.
Hogy akarhat élni egy olyan ember, aki mindent elvesztett? Még saját magát is??

Kulcsra zártam a házamat, és kisétáltam a kocsimhoz. Végigsimítottam a fekete motorháztetőn, majd beszálltam a Mercedes sötétített ablakai mögé.
Végighajtottam az ismerős úton, be a pirostéglájú iskola parkolójába. A szokásos helyemen álltam meg, majd besétáltam a szekrényemhez.
Az első órám angol-irodalom volt.
Sokáig ábrándoztam a múltamon, amikor félbeszakított a tanár az ábrándozásban:
- Miss Brightmore? Figyelne?
Jeges pillantás vetettem rá, mire zavartan félrenézett, és az óra többi részében békén hagyott. A diákok fele most is engem bámult, bár megszoktam most mégis jobban idegesített, mint általában.
Kedvem lett volna felállni, és torkom szakadtából ordítani, de nem tettem.
Enélkül is én voltam a suli különce, nem akartam rátenni még egy lapáttal. Ma a legtöbb gyerek az új diákokról beszélt. Egy testvérpár.
Az idősebbik fiú 18, a fiatalabbik 17 éves. Azaz a másodikkal évfolyamtársak leszünk.
Szuper.
Egy jó oldala volt annak, hogy megjöttek mégpedig az, hogy legalább a diákok fele nem velem foglalkozott.
Az órák unalmasak voltak, mint mindig.
Besétáltam az ebédlőbe. Amikor elvettem az ásványvizemet, és megfordultam, „véletlenül” belém ütközött Mark, a suli „leghelyesebb” pasija. Komolyan, ez annyira átlátszó!! Végighallgattam a bocsánatkérését, majd elvonultam az asztalomhoz. Az ebédlősarkában állt, és mindig egyedül ültem, mivel senkinek sem volt bátorsága mellém ülni.
Lassan szállingóztak a diákok az ebédlőbe, majd megláttam az új jövevényeket is.
Az idősebbik fiú elég jóképű volt, a lányok fele már most rajta lógott, amit láthatólag élvezett is.
A fiatalabbik fiú még helyesebb volt mint a bátyja, de nem nagyon foglalkozott a lányokkal.
De már megismerkedett a suli kiscserkészével, Tom-mal.
Tom minden új diákot elkap, hogy beavassa a helyi pletykákba, szokásokba. Nálam is próbálkozott de egy hideg pillantással gyorsan elüldöztem.
Leültek tőlem elég messzire, és nem is sejtették, hogy minden szavukat hallom.
- Az a lány kicsoda? - nézette rám David, az új fiú.
- Ő a suli érdekessége. Gyönyörű, nem? - nyáladzott Tom.
- De az, gyönyörű-értett egyet David .- Hogy érted azt hogy „érdekessége”??-ráncolta a homlokát.
- Tudod, ez a lány 2 éve jött ide és azóta semmit sem változott.
- Fiatalabbnak látszik a többieknél, hány éves?
6 volt nemrég, asszem. Ő a legokosabb az egész évfolyamin, pedig órán mindig máshol jár az esze. Kitűnően beszél németül, spanyolul, olaszul franciául. Árva. Egyedül él egy óriási házban, gazdag. Fekete Mercedese van. Senkivel sem barátkozik.
- Mi a neve? - David érdeklődve hallgatta a „mesét”.
- Alitia Brightmore. Furi, nem?
Ránéztem Davidre, akii gyorsan elkapta rólam a tekintetét.
- Tényleg gyönyörű - motyogta maga elé.


Amikor hazaértem, alaposan megnéztem magam a tükörben. Miért talál mindenki gyönyörűnek?
Igaz, volt idő, amikor én is így vélekedtem, de az már elmúlt.Egy szörnyű döntés megváltoztatta az életemet.
Ahogy magamat néztem, visszarepültem az időben.

A tükör előtt álltam most is, és mint elég gyakran, magamat bámultam.
Hansfried azt mondta, gyönyörű vagyok.
Alaposn megnéztem a nagy kék szemeimet, a kicsi orrom, a vörös ajkaimat, lágy vonásaimat. Hát igen én vagyok –e kor istennője. Mindenki imád és tisztel engem, és nemsokára én leszek Auguste hercegnő. És mindez a szépségemnek köszönhető.
Hans imád engem. Mindent megad nekem mindent.

Hát igen, Hans nagyon szeretett engem. Elvakultan. Nem vette észre, valójában milyen önző vagyok.
Nem érdemeltem meg őt. Túl jó volt, túl tiszta.
Csak most, hogy már nem volt, tudtam értéklni, milyen nemes, jószívű igaz ember volt.
És a kis Amina, a kedves Enna, a kicsi, törékeny Agnella . . .
Ahogy eszembe jutittak, könny lepte el a szemem. Úgy hiányoznak...
Semmi sem tudja pótolni őket, semmi.
Egyedül kell éljek a bűntudatommal egy óriási kihalt házban. És a csodáról
álmodozom.
A csoda, ami úgy érzem, sohasem fog eljönni. Hány napot, hetet, hónapot
Töltöttem azzal, hogy boldog pihenésért, felejtésért fohászkodtam?!
Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, majd lefeküdtem.
Régen azt reméltem, hátha az alvás feledést hoz, ha csak pár órányit is. De nem. Rémálmok.
Mindig ugyanazok. Valószínűleg másoknak nem is tűnnének rémálomnak, hiszen egy szellem sincs benne, ami előugrik a szekrényből, és azt mondja BÚÚÚ!
Se zombi, se hulla, se semmi szörny. Még csak vér se.



Hosszú ruhában voltam egy sötét labirintusban.
Futottam, a ruhám szétszakadt, a cipőmet már rég elvesztettem.
A talpam sajgott, vágták a kövek, a hajam lobogott, az arcomat ágak karcolták. Fájt monden porcikám, de én csak futottam tovább. Úgy éreztem még egy lépés, és összeesem, de megtettem és a rákövetkezőket is. Tovább vonszoltam magam, kerestem a, , ,
Mit? MIT KERESEK?
Hisztérikus roham tört rám, amikor rájöttem, nem tudom, mit keresek.
Csak bolyongok körbe-körbe, ész nélkül, vakon.
Egy kislány tűnt fel előttem, úgy 5-6 éves lehetett.
Hosszú szőke haja könnyes arcába hullott.
Odamentem és letérdeltem mellé.
- Agnella! Ella, picikém!
- Úgy hiányzol – vetette magát a nyakamba.
- Te is nekem! Hidd el! - zokogtam.

Könnyáztatva nyitottam ki a szememet, hangosan ziháltam.
- Ellám! - sírtam a párnámba. Csak egy álom volt. Mégis olyan jó volt hallani a hangját.
Az órára néztem, és nagyot sóhajtottam. Még csak hajnali kettő!
Mit fogok csinálni?
A rémálmokból elég volt egy is. Sokat gondolkodtam majd leesett. Tudom, mit kerestem a labirintusban. A saját lelkemet.