Döbbenten bámultam a csukott ajtót. Fordultam a konyha felé és letettem a kezemet foglaló szennyest. Hallottam az erőtlen kopogtatást.
- Kérlek! Édes! Ne csináld! - hangzott a fojtott kérlelés. - Tudod, hogy imádlak... Engedj be, beszéljük meg. Ez nem méltó hozzánk. Hallod?
Reménykedve néztem az ajtó felé. Egy láthatatlan erő mozdította a lábaimat és emelte a kezem a kilincs felé, amikor hirtelen az utamat állta valaki.
Fejével nemet intett, ujjával csendet parancsolt. Arca frissen és tökéletesen borotvált, az édes arcszesz illata belengte már az egész lakást. Fején kalap, nyakában divatos, pasztell színű sál. Rózsaszín ingére szürke mellényt húzott. Szűk nadrágszára alól méregdrága cipő kérkedett. Egy tökéletes, ám nem létező pasi! Amíg ezt a fura jelenést figyeltem, a kopogtatás és a könyörgés megszűnt.
- Látom, a legjobbkor érkeztem. Már majdnem feladtad. Ne aggódj, drágám! Ez a fickó megérdemli, hogy egy kicsit szenvedjen!
A hangja nőiesen énekelt. A kalapot levette a fejéről, láthatatlan szöszöket csipegetett róla, majd körültekintően fogast választott a számára. Rám sem nézett. Lassú, kecses léptekkel járta körbe a lakást. Egyik kézfejét lazán lógatta a dereka vonalában. Mutatóujját végighúzta a könyvespolcomon, majd egy zsebkendőbe törölte a kezét. Kinézett az ablakon és egy lépést hátrálva megemelte a függönyt, mintha csak egy butikban válogatna a ruhák között. Összekulcsolt ujjakkal fordult felém, lassan végignézett a kanapémon, majd a dízspárnát gondosan az egyik pecsétre helyezte. Elégedetten foglalt helyet a fotelomban, lábait keresztbe tette és mosolyogva nézett rám. Először mért végig alaposan, tetőtől talpig. Mimikájának alig észrevehető játékától a maradék női önbecsülésem is köddé vált.
- Cuki kis lakás!
Nem bírtam nem észrevenni azt a fura fintort.
- Egy kávét? - kérdeztem egy rövid torokköszörülés után.
- Csak koffeinmenteset iszom. - énekelte magas hangon.
- Én pedig kizárólag koffeintartalmút, intravénásan - mondtam gúnyolódva inkább magamnak, félhangosan.
- Akkor jó lesz egy pohár víz, köszike... Beszélnünk kell! Tehát, van ez a fickó, a szokásos sztorival. Te édesem, fülig beleszerettél. Ő meg csak szórakozik a szívecskéddel, igaz?
Bólintottam, letettem elé a poharat.
- Csak a második vagy. Jól gondolom?
Megadóan huppantam a kanapéra. Védekezésül a párnát öleltem.
- Hol a női büszkeség? Meg kell leckéztetni a pasidat!
Kimért mozdulattal nyúlt a pohár után és aprót kortyolt belőle. Nyakából levette a sálat, a térdein akkurátusan összehajtogatta és ujjaival átfésülte hullámos haját.
- Jaj, már annyira melegem volt...
Keze a mozdulat befejezése előtt megállt a levegőben és ő csilingelve felkacagott.
- Hah! Nem is tudod édesem, mennyire... – mondta, és kacéran rám kacsintott.
- Én azt mondom, ideje lenne egy kis bosszúnak. Egy kis rafinériának. Különben is, miért érzed úgy, hogy nem érdemelsz nagyobb odaadást? Gyere csak velem!
Megfogta a kezem, úgy vezetett az előszoba tükre elé. Egy pillanatra farkasszemet néztem önmagammal: az önálló életet élő barna hajjal, a karikás szemekkel és a manapság egyáltalán nem trendi testalkatommal. Felületesen megvizsgáltam a vállamról lecsúszó, alaktalanná használt pólót, a borfoltos barna tréninget és a fehér sportzoknit. Majd bevillant, hogy így nyitottam ajtót.
- Na, ezt hagyjuk! - mondtam erős határozottsággal és elléptem a tükör elől. Vendégem a szemöldök és frizura-igazítás után elégedetten mosolygott saját tükörképére.
- Mi ez? Valami rohadt átváltoztató show?! - kérdeztem élesen ajkaim között a következő cigarettával.
- Édesem! Hiába dühöngsz! Ez az utálom magam otthonka nem a megfelelő egy hím elcsábításához.
- Csak semmi pánik, drágám! A főétkezéseket meg szoktam tisztelni egy-egy koktélruhával! Vacsorához persze kisestélyi dukál! De sajnos a sportzoknihoz ragaszkodom!
- Micsoda vitriolos humor! Legalább annyira bántó, mint a stílusérzéked! De ne veszekedjünk, édesem! Végzet asszonyává változtatlak, hiába ellenkezel!
A cigarettát undorodva vette ki a kezemből és ügyetlenül elnyomta.
- Zuhany, hajmosás... Mars! - vette elő a magasabbik hangját és kezével nőiesen hessegetett. Ellenkezni sem volt már erőm a döbbenettől. Engedelmesen indultam a fürdőszoba felé, amikor utánam kiáltott:
- Várj csak! Ezeket is vidd magaddal! – mondta, és felém nyújtott egy rózsaszín borotvát és egy fogkefét. Az arcomra kiült meghökkenést persze félreértette.
- Jaj, csak semmi szabadkozás, mindig van nálam belőlük. Nem kell megköszönni.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Kirobbant belőlem a nevetés.
- Valami baj van? - kérdezte összehúzott szemöldökkel.
- Semmi... csak izgulok... - feleltem még mindig nevetve. - Olyan rég volt ilyesmi a kezemben... Nehogy véletlenül a fogamat borotváljam, és a lábamat keféljem.
A reakciót nem vártam meg, nevetve léptem a zuhany alá és egyre biztosabb voltam abban, hogy álmodom.
Amikor törölközőbe tekerve kiléptem a gőzölgő fürdőből, Ő a ruhásszekrényem előtt állt gondterhelten.
- Farmer hegyek. A legtöbb ruha fekete. De sehol nincs az említett koktélruha. Csak egy hordható darabot találtam. - mondta rosszkedvűen, és felém nyújtotta a fekete pamutruhámat, amit imádtam, mert pont ott domborított, ahol kellett.
- Tudod mit? - kérdeztem mosolyogva, mert kezdtem megkedvelni ezt a pasit. Akár egy legjobb barátnőt.
- A felöltözést vállalom én, nincs beleszólásod. De a vakolásban rád bízom magam. Mit szólsz?
Felderült az arca, és már repült is a táskájához. Öltözködés közben hallottam, ahogy lelkesen pakol a nappaliban.
- Ez a te szívtipród nem hagyott itt semmit nálad? - hangzott kintről a kérdés.
- Csak néhány dolgot... Jó is, hogy kérded, kidobálom őket mindjárt.
A ruházkodás kipipálva. A fekete ruha, fekete harisnyával, piros boleróval és a kedvenc piros bakancsommal jó értelemben érdekes összhatást keltett. Csak amennyire én magam is.
Körberohantam a lakásban és lelkesen gyűjtöttem egy dobozba az álnok nálam felejtett holmijait. Egy borotva, egy frissen vasalt ing, egy üres fotóstáska, egy fogkefe és az a néhány cetlire írt üzenet, amit az ajtóm alatt csúsztatott be.
- Érdekes csendélet, nem mondom... - mondta legújabb barátom egyik kezében egy alapozó szivaccsal, másikban egy szemspirállal. Álltunk a dobozba bámulva, amikor a hirtelen felismerés mindkettőnk arcára gonosz mosolyt csalt.
- Most jut eszembe, a hűtőmben is hagyott valamit... Imádja a füstölt lazacot... – mondtam, és a doboz felett teátrális mozdulattal nyitottam ki a vákuumozott csomagolást. - A táska oldalzsebe megfelelő hely lesz a halacskának!
- Ez a fehér ing pedig rúzs és parfümnyomokért könyörög - mondta sajnálkozva 'barátnőm'. Vörös rúzzsal a saját ajkait kente be vastagon és rikító csókot nyomott a fehér gallérra. Már fújtam is az egyik ajándékba kapott pacsulit az ing hátára, majd alaposan belegyömöszöltem a fotóstáska gyomrába. Az inget követte a hamutálat látott fogkefe, a kaktusztüskés borotva és a gombócokba gyűrt üzenetek. A táskát bezippzároztam és a fogasra készítettem, hogy kéznél legyen.
- Szép munka! - szólt az elismerés. - De a bosszú akkor lesz teljes, ha a fickó a küszöbödön fog nyüszögni. Hadd fejezzem be az új Hajnát!
Leültem a székre, behunytam a szemem és engedtem, hogy behajtsa az ígéretem.
- Ki az első? - kérdezte olyan hirtelen, hogy először nem is értettem, mire gondol.
- Nem ki, inkább mi. Talán egy szóval Szabadságnak lehetne nevezni a vetélytársamat. Képtelen annyira szeretni, hogy feladja az aktív agglegény életét értem.
- Hát, ha jelen állapotodban meglátna, nem lenne kérdés, hogy döntene.
- Kész? - kérdeztem és indultam a tükör felé, amikor ismét csengettek. Ránéztem újdonsült barátomra, aki kacsintott egyet és keze mozdulatával figyelmeztett, hogy 'Csak okosan!'.
Lelkesen nyitottam az ajtót, mintha vártam volna valakit. A küszöbön ismerős bőrkabátot viselt egy hatalmas rózsacsokor.
- Szia! Korán jöttél, még nincs nyolc óra! - csilingeltem kedvesen. - Gyere be, pár perc, és indulhatunk.
A csokor mögül meglepetten bukkant elő a szeretett arc.
- Ja! Te vagy? - kérdeztem eljátszott csalódottsággal.
- Miért? Kit vártál?
- Ha jól tudom, ahhoz semmi közöd nincs. De jó is, hogy így alakult. Gyere be!
Rámosolyogtam, ő lassan végigmért. Nyelt egyet, de hang nem jött ki a torkán.
- Hajna... én.... - próbálta megtalálni a szavakat.
- Tessék! Összeszedtem a cuccaidat – mondtam, és nyúltam a fellógatott táskáért. Arra gondosan figyeltem, hogy folyamatosan a szemébe nézzek. Lassan léptem hozzá, kezemben a meglepetés csomaggal. Egészen közel álltunk már egymáshoz, felnéztem rá enyhén nyitott ajkakkal. Arca végre elindult az enyém felé.
- Jó veled! - leheltem.
- Édes... Annyira hülye voltam... - mondta vágytól rekedt hangon.
- De mással jobb lesz! - szóltam hidegen és határozottan. Nyakába akasztottam a táskát, lenyomtam a kilincset, kitessékeltem. Egy futó csókot adtam az arcára és hagytam, hogy döbbenten bámulja az immár csukott ajtómat.
Már rég elfelejtettem, milyen jó érzés győzni! Mámoros hangulatomban csak most tűnt fel, hogy vendégem indulni készül.
- Csak egy utolsó kérdésem van hozzád, édesem! - mondta szokatlan komolysággal. - Biztos, hogy ezt akarod? Azt, hogy soha többé ne lásd? Mert ha ellép a lábtörlődről, többé nincs visszaút. Gondolkozz!
Megláttam magam a tükörben. Végre azt is láttam, mitől érezném teljesnek az életemet. Az ajtót feltépve hallottam a távolodó lépteket. Szaladtam, ahogy bírtam. A következő lépcsőfordulóban értem őt utol. Meglepetten nézett rám.
- A virágot... azért szívesen elfogadom... - mondtam kislányos mosollyal. A táskát letette a kőre, játékból megigazította a kabátját és a haját, a virágot pedig a háta mögé rejtette. Bevetette ellenem azt az imádnivaló mosolyt és átnyújtotta a rózsákat. Gyengéden átölelt, és beszívta a hajam illatát.
- A szekrényedben van még hely? - kérdezte halkan. - Az ingem mellé beférne még egy nadrág is?
- Hát, az ingeddel lesz egy kis gond... - mondtam szégyellősen, és félénken a táskára mutattam.
