Egy kellemetlen vendég járt nálam tegnap. Nem csengetett, nem kopogtatott, egyszerűen besurrant. Egyik kezével a szememet fogta be, másikkal a számat. Szúrós tekintettel üdvözlést bólintott, majd letelepedett a fotelembe.
A kabátját nem vette le. Sáros bakancsát beletörölte a szőnyegembe, hosszú lábait kinyújtóztatta az asztalomon. Ázott kalapját ekkor emelte le ünnepélyesen a fejéről. Hosszú csapzott hajából csöpögött a víz. A kalap gyomrából cigarettát vett elő és lassú mozdulatokkal rágyújtott. Közben le nem vette a szemét rólam.
Mozdulni sem mertem. Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér és a folyamatosan zakatoló agyam egy pillanatra levegő nélkül marad. A tenyeremből érkező fájdalomüzenet ébresztette fel ismét. Ökölbe szorított kezem körmei mélyedtek bőrömbe. A vendégem borostás arcára vérlázító vigyor kenődött. Cigarettáját beledobta a kávémba, belső zsebéből előhalászott egy laposüveget, és nagyot kortyolt belőle, majd elindult körbenézni.
Benézett a ruhásszekrényembe, meghempergett az ágyamban, beleszagolt a parfümömbe, még az egyik arckrémemet is kipróbálta. Ezután odaállt elém, lehajolt, belenézett az arcomba és felhorkantott:
- Már rég nem találkoztunk,igaz? Hát, amíg ezt a görcsöt le nem győzöd, maradok... Nem akarsz esetleg ordítani egyet? De igaz is: most csak magaddal kiabálhatnál. Te kerested a bajt. Nem kellesz. Nincs rád szükség. Fogadd el! Ja, hogy nem megy? Akkor próbálj Te is visszavágni! Okozz fájdalmat! Még a gonoszság is megengedett. Csak ne gondolkozz tovább! Tedd meg most!
A vállamra tette nagy tenyerét, mintha csak a javamat akarná és várt. Megvárta, amíg szót fogadok, és gondolkodás nélkül kimondom a végszót.
Észre sem vettem, hogy illedelmesen kopogtatnak az ajtón. Düh odébbállt, de előtte még beengedte, és alaposan kigúnyolta következő vendégemet, Önsajnálatot.