Az ajtó csapódása mögött lassan elhalt a gúnyos hahota és a bakancsos léptek zaja. A szívverésem lelassult, az öklöm szorítása engedett. Mégsem éreztem jobban magam, csak máshogy voltam szarul. Hirtelen ijedtség szántott végig rajtam, mit is mondtam az előbb Neki? Hogyan is fogalmaztam pontosan?... hogy lehettem ekkora hülye?... nem is csoda, ha nem kellek!... mit is akarna ő tőlem?... úgy viselkedtem, mint egy hisztis liba!
Ehhez hasonló gondolatok feleseltek a fejemben, idegesen járkáltam a telefonnal a kezemben. A tétova 'elnézést' csak véletlenül jutott el hozzám. Az előszoba felé fordulva egy ismerős alakot pillantottam meg, aki félszegen intett a kezével és kitartóan bámulta a küszöböt. Kinyúlt kardigánja szárnyait védekezőn tekerte maga köré. Nem mintha szükséges lett volna egy ruhadarab a rejtőzködés műveletéhez: hosszú, szélborzolta haja engedelmesen hullott az arca elé. A zuhatagba kapaszkodó, zörgőre őszült falevelek pedig trükkösen vonzották a tekintetet.
- Úgy nézel ki, ahogy én érzem magam. - állapítottam meg foghegyről és éreztem, hogy elönt a nikotinéhség. Elindultam felkutatni a több hónapja elfeledett dugicigimet.
- Már ismered a járást, nem? Érezd otthon magad!- szólt a kedvetlen invitálás a részemről. Bagóexpedíció sikertelensége miatt még rosszabbul éreztem magam. Körmöt rágva telepedtem a fotelba, ő velem szemben ült a szőnyegre, felhúzott térdekkel, hátát a kanapénak támasztotta.
- Ez az én formám! Még egy szál cigit sem találok, hogy mérgezzem magam vele... Mert megérdemlem! Érted!! A hisztérikus röhögés nem tartott sokáig. Vendégem benyúlt a zsebébe, keresett benne egy rövid ideig, majd egy tábla csokit vett elő és felém nyújtotta. Csak ekkor tűnt fel a barna kardigán alól kikandikáló rongyos nyuszimamuszt.
- A ciginek jobban örültem volna. Már így is disznóra hajazok...
Mosoly akart lenni, de csak a szám izmainak rángása lett belőle
- Tudod mit! Ezek szerint már nem számít, igaz? Teletömöm magam csokival! Sőt, felbontom azt az üveg bort, amit a mára beígért randi kedvéért vettem.
Végre őszinte lelkesedéssel indultam a hűtő felé.
- Boldogsághormon és kellemes kábultság. A pasitól talán ennyit sem kaptam volna!
Vendégem válla rázkódni látszott és talán fojtott kuncogást is hallottam, az arcát azonban még mindig szégyenlősen rejtegette.
A két pohár bor jótékony hatással volt az emlékezetemre, előkerült az elrejtett cigaretta is. Már túl voltam az önostorozáson, azaz hogy én mekkora hülye vagyok. Egy akut pityergés-rohamon és a felismerésen, miszerint ronda, buta lelki szemetesláda vagyok, akit senki sem tud szeretni. Mielőtt az egész üveg bor elfogyott volna, figyelmesen kitöltöttem a maradék pár kortyot a legszebb poharamba és Önsajnálat kezébe nyomtam. Eufórikus állapotban énekeltem el a Someone like you után a Téged nem című opuszt a hajkefémbe, majd beültem vendégem háta mögé. Új küldetést találtam: kibogozni a kóctengert. Fél óra fésülés meghozta a gyümölcsét. A jól végzett munka feletti örömön kívül egy szokatlanul határozott köszönömöt is kaptam érte. Az üres poharat óvatosan tette az asztalra és felállt. - Már mész? - kérdeztem csalódottan. Fel sem tűnt, hogy ismét békében vagyok önmagammal.
Lassú mozdulattal a füle mögé tette a haját és felém fordult. Mintha tükörbe néztem volna: az én barna szemeim, de kevesebb fénnyel. Az én összeszorított ajkaim, amelyek halvány félmosolyra húzódtak döbbenetemet látva.
- Aha! Szóval így néznék ki hosszú hajjal...
Nem volt jó vicc, mert vendégem ismét kinyúlt kardigánjába bugyolálta magát, a kapucnit is a fejére dobta és nyuszimamuszos, hangtalan léptekkel távozni készült. Kétségbeesetten kerestem a megfelelő szavakat, de nem találtam őket.
- Várj! - kiáltottam utána. - Bocs... az orromért... ígérem, igyekszem változtatni rajta...
Vissza sem fordult, eltűnt a lépcsőfordulóban.
Körbenéztem, mintha most ébrednék egy fura álomból. Kikapcsoltam a nyálas, szerelmes filmet játszó tévét és pakolni kezdtem, amikor kopogtattak az ajtón. Poharakkal és romokkal megpakolva nyitottam ajtót. Ő állt ott.
- Bejöhetek? - kérdezte szemtelen mosollyal az arcán.
- Mára már eleget beszélgettem, köszönöm! Elmondtam, ami rád tartozott.
Próbáltam rejtegetni a heves szívdobogást és belökni az ajtót.
- Gondoltam személyesen kérdezem meg, hogy ez most a végleges kirúgásom?
- Véglegesebb már nem is lehetne. - vetettem oda és éreztem, hogy eljött az ideje egy kis gonoszságnak.
- Megtudhatnám, hogy miért? - tette fel a kérdést mosolyogva. Lassan felé fordultam, visszatért önbizalmam gúnyos vonást festett az arcomra.
- Mert nekem ez nem elég.
Ijedten ébredtem rá arra, hogy ez az igazság. Ezt Ő már rég tudja, sőt hízelgő is neki, hogy többre vágyom.
- Nekem Te kevés vagy! - hallottam magamtól a kacér hazugságot és már csak arra eszméltem, hogy az ajtó becsukódik, a kulcsot elfordítja egy kéz. De nem az enyém.
Nekem is tetszett!