Vámpír-novellák II. - Szürke szemek

Már elmúlt este 10 óra, mikor az ódon kapun keresztül végre az utcára léptem. Kellemes kora őszi éjszaka volt, friss esőillat lengte be a teret. Vízcseppek gördültek le a kovácsoltvas kerítésről, amint sietve végigsimítottam rajta. A nyirkos járdán meg-megcsúszott a cipőm sarka, s az elrontott lépések zaját a közeli házak homlokzata megsokszorozva verte vissza. Mikor vámpírrá lettem, hallásom is élesedett, s kifinomult érzékelésemnek köszönhetően minden egyes apró kis nesz valóságos szimfóniát jelent a számomra. Pár percig még élveztem eme furcsa kis koncertet, amit a csilingelő esőcseppek és a játékos visszhang improvizált nekem, majd hogy megtörjem a monoton ritmus, hangosat sóhajtottam. Mialatt kifújtam a levegőt, egy fél másodpercre lehunytam a szemem. Átfutott az agyamon a rémítő gondolat, hogy mi minden vár rám ma. De nem, ebben a pillanatban még nem akartam a kegyetlen szükségre gondolni, gyorsan el is hessegettem magamtól a felismerés érkező fájdalmát. Csak élvezni akartam a békét, ami a kerületen honolt.

„Egyszerűen nincs szívem megtörni ezt a nyugalmat…” Komoly elhatározás érlelődött bennem. De még mielőtt befejezhettem volna beszélgetésemet saját magammal, egy nyers kiáltás ébresztett ábrándjaimból. Belián rohant utánam ordítva az utcán, szemmel láthatóan elborította elméjét a közelgő áldozat reménye. Fiatal volt még, alig 5 éve lett vámpírrá, nem csoda, hogy egyelőre nem érti az összefüggéseket. Beliánnak még a vér íze, a sós-keserű folyékony lángolás jelentett mindent. Szenvedélyesen szerette a gyilkolást. Még nem tudta, milyen ritka a vámpírok számára az effajta csendes, tiszta éjszaka, mint a mai. De nem akartam kiábrándítani, érzékei parázslottak a frissen szerzett tudás gyönyörében, hát hagytam, had ismerje ki képességei teljes tárházát. Számomra jóval többet ért a vér puszta megszerzésénél az elmúlás pillanatának megfigyelése. Ez a legbensőségesebb dolog, amit élete folyamán egy ember adhat a másiknak: a halál tovatűnő minutumának megosztása.

Belián odaért mellém, szőke tincsei csapzottan tapadtak homlokára, s zihált, hogy a futástól, vagy az izgalomtól-e, azt nem tudtam. Gyengéden kisöpörtem gyermeki bájt sugárzó arcából a kósza hajszálakat, ő hozzám hajolt, s csókot nyomott a szám szegletébe. Úgy bújt hozzám, mint fiú az anyjához. Bizonyos értelemben az is voltam, miután az, aki vámpírrá tette, felelőtlenül magára hagyta őt. Én vettem magamhoz, s tanítottam meg a vámpír- lét alapvető leckéire. Anyja, nővére, szeretője voltam egy személyben. Csak egymásra számíthattunk.
- Dea, ma hová megyünk? - súgta a fülembe, s közben nagy kék szemei kerekre nyíltak az izgatottságtól.
Rám nem hatott a hév, amellyel Belián nekiindult a mai éjjelnek. Végigpörgettem magamban a lehetséges helyeket, majd végül kiböktem azt, amit a legmegfelelőbbnek tartottam:
- Legyen a kocsma a Körösi sétányon. Ott ilyenkor sok ember megfordul, nem szúrunk szemet senkinek. A kocsma mellett lévő sikátorban pedig könnyen el tudunk tűnni, ha mégis baj lenne.

Láttam, ahogyan Belián minden egyes izma megfeszül, s úrrá lesz rajta a vágyakozás. Kedveltem ezt a megszállott csillogást a szemében. Ettől kezdve nem is szólt egy szót sem, némán vette át lépéseim ütemét.
Mire megérkeztünk a kocsma bejárata elé, ismét eleredt az eső. Beléptünk az ajtón, s elvegyültünk a szűkös helység füstös forgatagában. Szerettem ezt a helyet, hiszen a társadalom legalja járt csak ide. Koszos kis zugkocsma, tele olyan emberekkel, akik kihasználva az alkohol jótékony hatását, felejteni jöttek. Felejteni a kisszerű hétköznapokat, a pénz hiányát, a feleségüket, aki a lármázó gyerekekkel együtt elhagyta őket az állandó verések miatt. Nem gondolni a napok egyhangúságára, s arra, hogy már nem hiányoznak senkinek.
Belián rögtön eltűnt, ahogy az ízlését ismerem, valószínűleg a pultnál iszogató csinos kis örömlányt csalta magával a szomszédos szűk utcába. Soha nem tudott várni. „Lassan nekem is ideje szórakoznom egy kicsit”- gondoltam. Megláttam egy férfit, úgy 30 körül járhatott, s a szemközti rozoga asztalnál iszogatott. Fiatalos arcára a gondok és az aggódás rajzolt mély barázdákat. Karjára csatolt megkopott fényű óráját piszkálgatta egykedvűen. Viseltes zakója, szép ívű, finom keze is elmúlt szebb időkről tanúskodott. Elindultam felé. Észre sem vette, hogy ott állok mellette, annyira el volt foglalva saját gondolataival, látszott rajta, valami nyomasztja.
- Szép estét! Leülhetek? – kérdeztem végtelen bájjal a hangomban.

A férfi rám pillantott, majd mindenfajta érzelemnyilvánítás nélkül bólintott. Kihúztam a széket, s letelepedtem vele szemben.
- Gondolom, nem tűnök különösebben elfoglaltnak, nemde? – szólalt meg percek múlva.
- Nem, valóban nem. Reméltem, nem bánja, ha egy kicsit idejövök beszélgetni magához. Gondterheltnek tűnik.
- Ugyan, miből gondolja?
- Például a sörösüvegek és whiskys poharak halmazából, ami itt sorakozik az asztalán…
Kérdezés nélkül mesélni kezdett. Nyilván örült, hogy végre akad valaki, aki kíváncsi rá.
- Tudja, vannak emberek, akik nem akarnak beállni a sorba. Nem hajtanak fejet mások előtt, s nem akarnak alkalmazkodni ehhez a selejtes világhoz. Na, ezt csak azért mondom, hogy megértsen. Szóval mindig is gyűlöltem, ha megmondták, mit csináljak. Nem tudtam elviselni, ha a főnököm, vagy a feleségem, vagy az anyám, vagy akárki uralkodni próbált rajtam. Nem alkudtam soha, mentem a saját fejem után. Gazdag lettem, és sikeres, vezető beosztást szereztem egy biztosítási cégnél. Nagy lábon éltem, örökös pezsgés vett körül. Ám ekkor jöttek a gondok.
- Miféle gondok? – kérdeztem.

Furcsa módon tényleg érdekelt ez az ember. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy miért ültem le mellé. Már nem a vadászat vonzott, csakis a férfi szomorú-szürke szemei váltak fontossá. S ő folytatta:
- Egy idő után becsületes módon senki sem maradhat az élen. Nekem sem sikerült. Részt vettem egy csalásban, hogy még több pénzhez jussak. Lebuktam, a vállalattól kirúgtak. A feleségem csalódott bennem, elhagyott, és magával vitte a gyerekeket is. Megbántam amit tettem, de ez mit sem számított, az emberek keresztülléptek rajtam, nem érdekeltem őket. A félretett vagyonom lassan elfogyott, ezzel párhuzamosan pedig a rengeteg érdek-barát eltűnt mellőlem. Most pedig itt ülök egyedül, és az egyetlen barátom ez az üveg alkohol a kezemben… mit nem adnék, ha ennek az egésznek egyetlen mozdulattal véget vethetnék… - mondta keserűen, és húzóra kiitta maradék italát. Arcán fanyar fintor jelent meg, majd lemondó mosoly suhant át ajkain.
„Tipikus” – gondoltam magamban, de kimondani nem akartam. Szántam a férfit a problémái és a lelkiismerete miatt.

- Hogy érti azt, hogy véget akar vetni ennek az egésznek? Ugye nem töri a fejét semmi butaságon? - kérdeztem.
- Nézze, nem bírom tovább azt, hogy a létezésemnek nincs semmi haszna, nem tudom elviselni ezt az állapotot… ennél még a nemlét is jobb.
- Mindenre van megoldás… Gondoljon a családjára, a feleségére. Szükség van önre, még ha ezt nem hajlandó beismerni magának, akkor is.
Groteszk dolog, hogy éppen én bíztatok egy embert. Mintha maga a halál beszélné rá őt az életre… De hiába, ez egy kifordított világ, ahol még a halálnál is nagyobb hatalommal bír az elkeseredettség.
- Na, jöjjön, sétáljunk egyet! Nem ártana kiszellőztetnie a fejét.
Ezzel karon ragadtam, és kivezettem magammal. Nem kellett sok rábeszélés, szinte örömmel jött velem, hiszen halandóként gyönyörűnek látta földön túli fehérségem, vámpíri rideg igézetem. Én pedig csodálatosnak láttam őbenne az életet. Igen, így minden nyomorával, kicsinyes önsajnálatával együtt is elcseréltem volna az öröklétet, csak hogy még egyszer úgy érezhessek, úgy élhessen a lelkem, ahogyan ennek a szánalmas, áttetsző figurának.
Odakint ismételten megcsapott az éjjel nyugalma. Hosszan kószáltunk, s már nem is tudtam, vajon a hajnalodó égbolt, vagy társam fakó szeme ölelt-e körül szürkeségével. Meg sem fordult a fejemben, hogy bántsam a férfit. Ezen az estén nem csupán ő, hanem én is elfelejthettem pár órára a magány érzését. Lassan azonban ráébredtem a reggel sürgető közelségére. Ahogy folyamatosan éledtek a fények, agyamba tolult egy kínzó gondolat. Pánik fogott el. Rázott a hideg, de minden idegszálam tiltakozott az ölés ellen. Erős akarattal uralkodtam ösztöneim felett, mégis mozdulatról mozdulatra belém hasított a vágy.

Átsétáltunk egy hídon, s talpunk alatt nyikorogtak a dohos deszkák. Néhány rövid óránk maradt még pirkadatig. A szürke szemű hosszas hallgatás után szólalt meg ismét, s hangjának panaszos rekedtsége belevegyült a lomhán folydogáló patak zenéjébe:
- Látja azt a halat, amelyiket partra vetett a víz, ott vergődik kétségbeesetten? Így érzem magam én is, azzal a különbséggel, hogy én már meg sem próbálok küzdeni. Csak bevárom csendesen a véget.
Ez a mondat sok volt. A férfi felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem. Annak lüktető szürkesége megfakult a pirkadat reménytelenségének fényében. Kevésbé tűnt élőnek ez a halandó a karjaim között, mint én magam. Legyőzte az elkeseredettség, s már nem láttam benne semmi vonzót. Új érzés tolakodott régi rajongásom helyébe: az éhség. Még közelebb húzódtam hozzá, szorosan átöleltem. Bűvölten csókra nyitotta a száját, gyengéden megfogtam állkapcsát, elfordítottam fejét. Nyakához érintettem ajkam, s ő beleborzongott a jeges élvezetbe. Mély levegővétel után hirtelen szakítottam át éles fogammal puha bőrét. A meglepettségtől lebénult, nem kiabált, nem is védekezett, csak átadta fáradt testét nekem. Mohón szívtam magamba forró vérét, az szinte égette torkom. Percekig tartott, míg szívverése végül abbamaradt. Az utolsó dobbanások előtt eleresztettem a férfit, s korábban rám nehezedő alakja tompa puffanással, már élettelenül bukott a fahíd padlózatára.

A bódulattól nem emlékszem, hogyan jutottam el hazáig. A lakásunk előtt Belián várt elcsigázottan. Nem szóltunk egymáshoz, tudtuk, mindkettőnk gondolatai még az éjszaka gyönyörei körül járnak. Belián egy csókot lehelt a friss vértől kipirult arcomra a koporsóba fekvés után, majd rám csukta annak fedelét. Mielőtt áttértem volna az álmok világába, áldozatom sorsát fontolgattam magamban.
Bár a nevét soha nem tudtam meg, de örök példa számomra az a sok évvel ezelőtti este, s a szürke szemű idegen. Azóta biztos vagyok benne, hogy a reményvesztett lét rosszabb a halálnál. A jobb jövőbe vetett hit tesz képessé minket arra, hogy túléljük a jelen sivárságát.