Az egész egy forró nyári napon kezdődött. Már hetek óta mondogatták a hírekben, hogy a Földön elterjedőben van egy új vírus, aminek nincs ellenszere, és megállítani sem igazán lehet. Nem gondoltam volna, hogy azt a várost is eléri, ahol élek, mégis megtörtént, és amikor minden összeomlott, a túlélés lett a legfőbb szempont mindenki életében. Az emberek megbolondultak. Balesetek történtek minden utcában, az evakuálás fogalma teljesen új értelmet nyert. Az emberek eltaposták egymást, nem érdekelte őket semmi, csak hogy élve kijussanak a városból. Nagyon kevés embernek sikerült.
Amikor engem, konkrétan a lakóházat, amiben a napjaimat tengettem, elérte a vírus, számomra is a túlélés lett a legfontosabb. Senki nem tudta, miféle vírusról van szó, csak sejteni lehetett, az egész világ rettegett, menekült, gyilkolt. Az utcákat mindenhol véres tetemek borították, az élők pedig nemes egyszerűséggel átlépték őket. A fertőzött emberek gyilkoltak. Aki az útjukba akadt, azt megharapták, megkarmolták, szétcincálták, a fertőzés egyre gyorsabban terjedt. Adammel, a barátommal menekülni próbáltunk, minden szükséges holmit összeszedtünk már, és vártuk, hogy másnap reggel elindulhassunk. De nem indultunk el. Egyedül maradtam.
Az indulás előtt, amikor felébredtem, Adam mosolyogva ült az ágy szélén, és látszólag nagyon mélyen gondolkodott valamiről. Sápadt volt, a szemei semmilyen érzelmet nem tükröztek. Odakúsztam hozzá, és nyomtam egy puszit az arcára. Felém fordult, végignyúlt az ágyon, hogy hozzám bújhasson, és akkor megláttam. A combján egy harapásnyom éktelenkedett, mélyen a húsába mart az egyik fertőzött. Adam néhány óra múlva belehalt a lázba, ami a seb miatt szökött egyre magasabbra. Néhány perccel a halála beállta után életre kelt, és megpróbált megharapni. Szét kellett vernem a fejét egy baseball ütővel, menekülnöm kellett. Már csak magamért éltem. Mindenki meghalt, akit szerettem.
Kíváncsian várom!