Új esély

Első fejezet
Múlt és jelen

2004.
Július 1., Csütörtök

Zelia ül a szobájában, olvasással próbálja lefoglalni magát, de gondolatai időről időre elkalandoznak. -Túlságosan zaklatott vagyok az ilyen nyugalmas tevékenységhez. - állapítja meg majd becsukva ölébe teszi a könyvet.
Július első napja ez, a hónap megszokott időjárásához képest elég hűvös. Kinéz az ablakon, a szürke felhőkből csendesen hullani kezd az eső. A félhomályba burkolt tájat nézve elmereng, hirtelen azt veszi észre, hogy újra éli azt a napot, mikor véget ért régi élete.
Félévvel ezelőtt történt, ez a nap is úgy indult mint ezen a héten bármelyik másik, átlagosan, de boldogan. Az éjjeli szekrényen álló digitális óra szerint reggel kilenc volt, Zelia mégis ágyban feküdt még, bár már nem aludt. Oldalára fordulva figyelte párját, aki békésen szuszogott mellette. -Ahogy hosszú barna haja szétterül a párnán és a reggeli napfény rásüt az arcára, olyan mint egy angyal.-gondolja mosolyogva és hozzábújva finoman keltegetni kezdi.
-Drágám, kilenc óra múlt, lassan indulnunk kéne, sok idő míg hazaérünk.-mondta neki miközben a kedvese ébredezett rátört egy rossz érzés és hozzátette: -Vasárnap van, biztosan sokan lesznek az utakon, nem akarom, hogy bajunk történjen! - de közben fájt a szíve, nem akart hazamenni, vissza a zajos nagyvárosba. Olyan szép volt ez az egy hét, hegyet másztak, sétáltak bejárták a környéket, átruccantak a szomszédos kisebb településekre szétnézni és a nap végén visszatértek a bérelt nyaralóba melynek teraszán minden este vacsoráztak. Csak kettőjükről szólt az egész, nem voltak bonyolult, megoldásra váró ügyek, de most ennek vége. David mocorgott és átölelte a lányt, de a szemét még nem nyitotta ki. Így feküdtek egymás karjaiban a meghitt csendben egy darabig aztán a fiú ránézett szerelmére.
– Tudod, hogy óvatosan vezetek – mondta, és megcsókolta.
- Tudom Édesem, de vannak, akik nem, és nem akarok bajt.
- Mi lenne, ha maradnánk még egy hetet? Nem akarok hazamenni.
- Én sem, de mi lesz az irodával?
- Meglennének nélkülünk.
- Te is tudod, hogy ez nincs így.
- Te illúzióromboló némber! - tört ki, dühöt mímelve a fiú, erre mindketten elnevették magukat.
– Rendben, nyertél. Reggeli után összepakolunk és elindulunk - közölte még mindig mosolyogva. Kiszállt az ágyból és magával húzta Liát.
- Gyere, készítek magunknak egy finom, nyaralás búcsúztató reggelit.
- Hmm, jól hangzik.
Lementek a konyhába.
Az ablakon beáradó reggeli napfény melegen töltötte be a helyiséget, finoman megvilágítva a bútorokat.
- Ülj le Szívem és a többit bízd rám. Olyan kajcsi lesz, hogy megnyalod utána mind a tíz ujjad! -közli a fiú, gyengéden puszit ad Lia arcára ezután a hűtőhöz lép. Kiteszi a hozzávalókat a pultra aztán elmerül az alkotásban, csak a konyhai eszközök csörömpölése hallatszik, ahogy szeletel vagy épp alágyújt egy serpenyőnek a gáztűzhelyen. Olajat önt bele, a hozzávalók sercegnek. Félóra elteltével tálal: Bacon szalonnás tojás, saláta és gyümölcslé a menü. Leül Liával szemben az asztalhoz.
- Hölgyem, az étel előállt, remélem, ízlik majd! Jó étvágyat!
- Jó étvágyat.
Csendben ettek, és tényleg olyan finom volt, mint ahogy azt David előre megjósolta. Később, miután mindketten jól laktak Lia lent marad elmosogatni, Dave addig az emeletre megy összekészíteni a bőröndöket és lehúzni az ágyneműt.
Igen, ez a meghittség, csend és nyugalom nagyon fog hiányozni - gondolja Lia, miközben már szendvicseket készít az útra. Szemét lehunyva idézi vissza ismét ennek a csodálatos hétnek az emlékeit. Hirtelen ötlettől vezérelve párja után megy a felső szintre. Az ajtóban megállva csendesen figyeli, ahogy a fiú eltünteti itt létük utolsó maradványait. Halkan mögé lép és átöleli a derekát.
- Hé, neked nem moso... - kezdi, de Lia egyetlen szenvedélyes csókkal belé folytja a szót, ezzel esélyt sem hagyva, hogy befejezze.
- Mi volt ez? - kérdezi Dave, mikor mindketten lélegzethez jutottak.
Zee rosszallóan néz rá, de a szemében mosoly bujkál.
- Nem csókolhatom meg a szerelmemet, csakúgy minden ok nélkül, Ügyvéd Úr?
- Óh, dehogynem, semmi kifogásom az ellen, ha ilyen szép és okos kolleginák csókolgatnak -ölt nyelvet David.
- Áhá, szóval más nőnek is hagyod, hogy csókolgassanak! Nah most megállj!
Lendülettel az ágyra löki a fiút, és beindul a csikiharc. Lia nem kímélve szerelmét csikizi, mindenhol, ahol csak éri.
- Oké, oké, nyertél, Te vagy az egyetlen, akit csókolok, csak hagyd abba a csiklandozást! - fulladozik a nevetéstől David, és a karjaiba rántja a lányt.
- Hm, pont ahonnan reggel indultunk. - Gondolja Zee, és még közelebb húzódik, úgy élvezi ki még ezt a pár pillanatot, amit még itt tölthetnek nyugalomban.
Egy óra múlva a nyaralót rendben hagyva, indulásra készen, megígérték egymásnak, hogy majd ellátogatnak még ide. Ezután beültek az autóba, és a bekötőúton elindulva, elhagyták a házat és kis idő elteltével Waterville-t is. Akkor még egyikük sem gondolta volna, hogy sosem fognak visszatérni ide. Még kevésbé azt, hogy visszafordíthatatlan fordulatot vesz életük.
Beszélgettek, ettek. Megvitattak pár holnap a bíróságon rájuk váró ügyet. A kocsiban egyik kedvenc zenekaruk a Skid Row egy régi cd-je szólt. Kezükkel dobolták a zene ritmusát és néha énekelték a szövegeket. Nyugodt útnak tűnt, viszonylag gyorsan telt az idő.- Már csak két óra és hazaérünk. -nyugtatta magát Zee, de a kellemetlen érzés nem hagyta magát kiűzni a szívéből.
Ekkor, mintegy válaszul Lia szorongására mely tudat alatt egész nap kínozta, rossz irányt kezdtek venni az események. Már nem lehetett megakadályozni, mert olyan hirtelen történt minden.
Dave felé fordult, így nem láthatta a másik sávban kezelhetetlenné váló autót mely most nagy sebességgel közeledik feléjük.
- Szeretlek! - szólt a srác. Egyetlen pillanat leforgása alatt történt az egész.
Mire David észbe kapott és riadtan a kormány után nyúlt, hogy elrántsa, már késő volt. A szembejövő nagy erővel beléjük ütközött. (Később derül csak ki, a rendőrségi vizsgálatot követően, hogy a balesetet a kocsiban nem működő fék okozhatta.) A sofőr azonnal meghalt.
David kocsijában kinyíltak ugyan a légzsákok, de szerepüket nem tudták ellátni.
A jármű eleje az ütközés erejétől teljesen behorpadt, ezzel beszorította Lia-jékat (akik már eszméletüket vesztették) üléseikbe. Egy szemtanú riasztotta a mentőket és a tűzoltókat, akik pár percen belül megérkeztek a helyszínre és azonnal elkezdték a mentést. Lia körül szét kellett vágni az autó maradványait, csak így tudták őt kiszedni. Sokkos állapotban volt. A jobb lába súlyosan roncsolódott. Sürgős műtétre szorult ezért a mentősök stabilizálták, hogy lehessen szállítani és mentőhelikopterrel vitték a connecticuti kórházba. Eközben David-et próbálták kimenteni, mikor a roncs a kifolyt benzin miatt felrobbant. A tűzoltók elkezdték oltani a tüzet, de a fiú életét már nem tudták megmenteni.
Zelia élete veszélybe került mire a kórházba értek vele, túl sok vért vesztett. Nyolc órás műtét után az intenzívre vitték, de a lábát amputálni kellett. Mély altatásban, lélegeztetőhöz csatlakoztatva feküdt a kórteremben, mit sem sejtve arról, hogy szerelme életét vesztette, és hogy ő bár életben maradt, de már semmi nem lesz ugyanolyan, mint pár órával ezelőtt, mikor elhagyták a nyaralót. Még nem tudta, mivel kell majd szembe néznie, és mikkel kell majd megküzdenie új életében.

Zelia visszazökken a jelenbe, potyognak a könnyei a fájdalmas emlékek felidézésétől. David arca, ahogy azt mondja, szereti, a becsapódás, és ahogy hirtelen elsötétül minden... Aztán a kórházban zavart ébred. Anyja, apja és húga aggódva könnyes szemmel figyelik, és mikor megkérdezi tőlük, hogy mi történt, és miért van egy kórteremben, ők még jobban zokognak... és ott van még a lába, ami már persze nincs....
Zee a fejét rázva próbálja rendszerezni gondolatait. Még mindig nem érti, hogy hogy tudta egyáltalán mindezt feldolgozni, és hogy tudta megtartani ép eszét. Mindez azért van, mert nagyon erős nő, mondaná a pszichológus, akihez hetente kétszer jár, hogy segítsen feldolgozni a történteket. Erős, egy frászt, gondolja keserűen Lia, és érzi, hogy újabb könnyfolyó készül útra szemeiből. Nem vagyok én erős. 27 évesen nyomorék lettem, és mások segítségére szorulok. Fájdalmat okozok a családomnak azzal, hogy látják, amint nap mint nap szenvedek. Mindig ugyanaz a monotonitás: A doki, aki folyton okoskodik, hogy legyek türelemmel, hogy idő kell és jobb lesz, vissza fogok tudni térni az eddigi életemhez, de közben semmi nem változik, és ezt ő is tudja. Sosem tudom eldönteni, hogy ezzel a szöveggel engem akar nyugtatni, vagy saját magát akarja meggyőzni arról, hogy érti a dolgát. Tőlem a diplomáját is visszaadhatná, mert nálam úgysem fog elkönyvelni csodálatos gyógyulást. Egyáltalán örüljön annak, hogy nem mentem David után.
Ott van még a csupafog mosoly gyógytornász, aki amellett, hogy masszíroz, próbál arra tanítani, hogyan boldoguljak kerekesszékkel. Mert ő meg van róla győződve, hogy nem leszek mindig másokra szorulva. Ez csak egy ideiglenes állapot, mindig ezt mondja. Haha, hiszem, ha látom. Persze ezt neki nem mondhatom, nem tűnhet fel, hogy negatív vagyok, inkább mosolyogva helyeselek, ez mindkettőnknek könnyebb. Ha kiosztanám, sírva menekülne el...
Halk kopogás riasztja fel gondolataiból. Naomi kukkant be az ajtón.
- Szia Zee! - Odajön hozzám, puszit ad, és megölel.
Kedvesen mosolygok rá. Nem akarom elszomorítani azzal, hogy megint gyötrődöm.
- Hogy vagy? - ül le az ágyra és feszülten mosolyog vissza rám.
- Ugyan Húgi, Te is tudod, hogy változatlan a helyzet.
- Jaj Zee, ne mond ezt. Gyere, indulnunk kell, három óra van. Hozom a kocsidat.
Szegény Húgi, látom rajta, hogy egyre inkább nem bírja lelkileg ezt az egészet. Nehezére esik, hogy ne sírjon, de javára legyen mondva, hogy tartja magát. Jobb is, mert nem bírom, ha sír, nem tudom, mivel vigasztaljam meg. Hogy is tudnám, mikor magammal is alig jövök tisztába.
Felöltöztet, és kimegyünk a kocsihoz. Feszült a légkör, mert tudja, hogy rettegek az autóban.
- Készen állsz, mehetünk? - kérdezi, mikor már mindketten a kocsiban ülünk.
Elfintorodom, erre ő bocsánatkérően mosolyog.
- Tudod, hogy másképp nem megy - mondja.
- Igen, tudom, nyugi. Essünk túl rajta, gyerünk.
Félóra és odaérünk a gyógytornászhoz. Naomi azzal enged el, hogy miután végeztem, beülünk egy sütire és kávéra a kedvenc cukrászdánkba. Ez önkéntelenül is felvidít, legalább kárpótolva leszek a fájdalom miatt.
Begurulok a kórház rehabilitációs központjának fotocellás ajtaján. Rutinosan fordulnék a tornaterem felé, de a látványtól, ami elém tárul lefagyok és képtelen vagyok tovább menni...

Folyt. Köv.