Új esély

Fáradt volt és reményvesztett. Úgy érezte, hogy a kerek világon már egy ember sincs, akinek segíteni tudna. Kilátástalannak tetszett neki a világ, hisz már nem az a lényeg, hogy kik és mit tettek az Utolsó Vacsorán, sokkal inkább az például, hogy milyen bort ihattak? Valószínűleg ezzel az egy kérdéspárral megmagyarázható, hogy miért járnak hozzá újabban csak a fehér holló gyakoriságával az emberek. Pedig hogy élvezte, amikor bűnüktől megtisztult hívek léptek ki szerény gyóntatófülkéjének ajtaján. Mára mindez csak egy kopott bárka az emlékezet sötét taván. Tele áldott emlékekkel, melyek idővel sajnos szintén a ködbe vesztek. Ezért maradt oly iszonyatosan egyedül, csupán puszta gondolatai kíséretében. Kissé ráncos kezében csak egy ósdi Biblia hirdette hivatását, nyakában pedig egy megbarnult fakereszt emlékeztetett mindenkit a Fiú szenvedéseire. Ezzel a két ereklyével felvértezve lomhán ült bele öreg karosszékébe, s magasba szóló fohászok kíséretében átlépett az álomvilág édesebb berkei közé.

Nem sokat tudott pihenni, kis idő múlva magától felébredt, s csodálkozva tekintett körbe. A szobában óvatosan oszlott szét a vakító fényesség kintről besugárzó maradék ereje. S ennél a kellemes félhomálynál is könnyedén szemügyre lehetett venni mindent. A gyönyörűbbnél gyönyörűbb szentképektől roskadozó falak szelíden zárták körbe a karosszéket, melyben az öregedő pap ült. Vékony fénycsíkok csurogtak végig az aranykarimájú festmények bűvös során, melyekből csak úgy szökelltek ki a valódi szentség megfejthetetlen titkai. Ő csak bámulta a rengeteg aranyozott festményt, s közben azon tűnődött, hogy vajon hol lehet, s mi történt vele. Azonban miután nem jutott semmire, úgy döntött, hogy megvizsgálja közelebbről is a szentképeket.

Meglepődve tapasztalta, hogy egy halom ismeretlen képet lát. Bár mindegyik összefügg a szentekkel, mégis egy teljesen más, teljesen új képet ad róluk. Ahogy sorra vette a képeket, s ismét az elsőhöz indult, észrevette, hogy az bizony kicserélődött, s aztán vele együtt az összes többi. Olyan volt, mintha a képek egy történetet mesélnének el, de korántsem azt, amit az emberek eddig megszoktak. Egy sokkal pontosabb történetet, megfűszerezve különös kiegészítésekkel. Olyan volt, mintha csakis ezek a képek tudnák az Igazi Történetet. A pap tűnődve olvasta a képekből összeálló érdekes históriát, aztán hirtelen egy ajtócsapódásra lett figyelmes. Odanézett, s bár valóban az volt, egy csöppet sem dúlta fel. „Érdekes” gondolta csupán, hisz addig nem vette észre az ajtót, majd tovább bámulta a falat. Aztán hirtelen egy piszkos, kopott ruhás embert vett észre, aki erőlködve vonszolta maga után a felmosó felszerelését, majd mikor a karosszék mellé ért értetlenkedve megállt. Bosszúsan pillantott körbe, majd mikor meglátta a papot elmosolyodott, s azt mondta:

- Szerencse, hogy ilyen tiszta a cipőd. A legtöbbször nem érek ide időben, s már annyi kört tesznek meg koszos lábbal, hogy mire feltakarítok, szinte kezdhetem is elölről.
„Bizonyára a takarító” – gondolta a pap, majd tovább vizsgálta a képeket, azonban egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az imént még bőszen felmosó alak ott áll mellette, s azt a képet nézi, amit ő.
- Érdekes ugye? Mintha kint valahogy másképp ismernétek a történetet… - szólt a takarító.
- Valóban. Nagyon… meglepőek ezek a képek… Na de... tulajdonképpen hol is vagyok?
- Ez egy váróterem. Itt várakoznak azok, akik elvesztettek valamit.
- De én semmit sem vesztettem el!
A takarító szemében egyszerre furcsa fény lobbant fel, közelebb hajolt a feketeruháshoz, s átható tekintetével úgy nézett rá, mintha minden parányi gondolatfoszlányáról tudna.
- Igenis, hogy elvesztettél valamit… Az egyik legértékesebb dolgot, amit Tőlem kaptál. Elvesztetted a Reményt, az emberekbe vetett Bizalmaddal együtt. S most azért vagy itt, hogy láss, és újra megleld önmagad.
- De hogyan? Én nem értek semmit!
- Sokan kerülnek ide, mindenki azért, hogy új esélyt kapjon, mert mindenkinek jár még egy esély. Aztán mindenki mást kap, másképp nyeri vissza önmagát… Ezt még nem értheted… Jól megnézted a Képeket?
- Igen, de ezek szinte teljesen mások, mint a valóság volt.
- Ez a valóság! – szólt dörgedelmes hangján a takarító.
- Látom, hogy azért a te cipőd sem tiszta – mondta már elomlóbb hangon, s csendre intve az épp beszélni készülő papot, visszatessékelte a karosszékébe, s vizes rongyával lassan megmosta a pap fekete bőrcipőit. Az szóhoz sem jutott, lehetetlen gondolatok tolultak fel agyában, majd mire a takarító végzett, belefáradt a végtelen gondolatokba, s ismét egy nehéz, magával ragadó hálóként telepedett rá az álom.

Lassan nyitotta ki szemeit, amik most már újra a Reménytől fénylettek. Már értett mindent, a képeket, a takarítót, s egy életre szóló példát kapott. Amit nem nagyon értett, az csak ismét szokatlan környezete volt. Egy elegáns szobában ült. Mintha a karosszéke is kissé pompásabb lett volna. A fején egy aranyozott süveg hirdette hivatását, a kezében pedig egy tekintélyt parancsoló bot figyelmeztette a Fiú szenvedéseire. Néhány kósza emelettel lejjebb pedig, egy monumentális téren sok ezer hívő várta, hogy megjelenjen a Pápai rezidencia méltóságos ablakában.