Túsz (1/2)

Nagyokat ásítva állok be a sorba. Odakint a tavaszi napsugarak ragyogják be a lusta, délelőtti levegőt. Igen, szép, de még fáj a szememnek az erőteljes fény. A kezemben tartott csekkeket emelem az újabb ásításom útjába. Mit keresek én itt? Hiszen ilyenkor még aludni szoktam, ha tehetem... és tehetem is egy hete már, mióta állás nélkül találtam magam. Kevésbé hat meg a dolog, mint kéne. Vállat vonok és elterelném másfelé a gondolataimat, de ekkor kiabálást hallok meg a bejárat irányából. Nem értem a szavakat, lassan fordulok csak meg.
- Ne nézzél, kisanyám, hanem vesd magad a földre! - utasít megvetően egy fekete maszkos férfi.
Hangja bántja a fülemet, nem tudom megmondani, miért. Amikor felfogom a helyzetet, érzem, ahogy a félelem éledezik bennem, mégis megdöbbent a lassúság, amivel a folyamat beindul. Lopva körbepillantok még. Három másik, maszkos férfi is odabent van már. Rajtam kívül pedig mindenki más a földön fekve remeg, én meg komótosan, kedvetlenül hasalok el, miközben az agyam tudja, hogy sokkal jobban kéne félnem. Arra gondolok, talán elbeszélgetnék a rosszfiúkkal, talán leléphetnék velük, ha sikerrel járnak. De ugyan, milyen hülye ötletek ezek?! Lopva figyelem meg a látóterembe eső egyik fekete ruhás férfit. Nem értem, mit akarnak itt, hiszen ez csupán egy jelentéktelen posta, ahol a pénzforgalom is töredéke a nagyobbakénak. Ám valószínűleg egyhamar nem tudom meg, mit is keresnek itt valójában, ezért villámsebességgel váltják egymást az újabb és újabb gondolataim. Meddig leszünk itt? Bántanak-e minket? Kijutunk-e élve? Elkapják-e őket? Miről maradok le, amíg itt fekszünk? Miről maradok le, ha nem jutok ki élve? Aztán hirtelen megdöbbent a nyugodtság, ami nem ereszt a karmai közül reggel óta. Minden mindegy lenne számomra? Nem, ebben biztos vagyok, hogy nem így van! Erre a gondolatra végre megérzem a szívem heves dobogását, az enyhe görcsöt a gyomromban. Azonban ez rögtön meg is nyugtat, hogy van még, ami fel tud zaklatni. Úgy érzem, megőrültem, hogy fegyverrel fenyegetnek, én meg magamban viaskodom furcsa gondolatokkal, érzésekkel. Figyelj a külvilágra! Fogd már föl, hogy az életed van veszélyben talán! De az agyam nem hagyja magát és továbbra sem enged normálisan gondolkozni, viselkedni. Túl feltűnően kezdek mocorogni. Ilyenkor szoktam rohanni egy jót, vagy bármi intenzív mozgásba kezdeni, ami visszaadja a kontrollt önmagam felett. A lényeg, hogy ne bírjak közben gondolkozni és hogy kellőképp lefárasszon. Utána újra normálisnak érezném magam. Ezúttal azonban csapdába kerültem, és nem hinném, hogy csak úgy elengednének. Kezem ökölbe szorul a gondolatra, fel sem fogom közben, hogy hozzám szólnak.
- Gyerünk már, felállni! - mondja az egyik férfi türelmetlenül, mire egy másik enyhén megrugdossa a lábamat, hogy észrevegyem őket.
Csodálkozva nézek a mögöttem álló férfi kék szemébe. Majd óvatosan felállok, mikor tekintetében fenyegető fény csillan.
- Mozdulj! - mondja, én pedig nem tudom, mit akar, de kilépdelek a többiek közül.
Csendben követ engem, fegyverét rám fogva.
- Biztosan szükség van erre? - kérdezi az előbbi férfitól halk, de meglepően határozott és egyben nyugodt hangon.
- Kuss és csináld! - kapja a durva választ.
Óvatosan megfordulok és szinte látni vélem, ahogy a férfi vállat von, pedig nem teszi. Hirtelen remegni kezd a belsőm, ahogy felfogom a helyzetet. Mi van? Itt most engem akarnak lelőni? Ne már! De a kék szemű férfi nem vár, hogy magamhoz térjek a rémület okozta döbbenetből. Agyam lassítva fogja csak föl, ahogy elsüti a fegyvert.
Érzem, ahogy a golyó áthatol a testemen. Nyomában fájdalom nyilall belém, egy pillanatig nem kapok levegőt, kezem megremeg. Vért köpök. Azt hiszem, itt a vég, befejeztem az életet, de az erőm nem fogy el. Alig van időm felfogni, hogy még nincs vége mindennek, mikor újabb golyó süvít felém. Meginog az előbbi bizakodásom és újból érzem a beletörődést a vég eljövetelébe. Ám az továbbra sem akar utolérni. Éget belülről a fájdalom, agyam próbálja megmagyarázni a miérteket, de csupán gyenge próbálkozásokra futja. Fáj a levegővétel, szaggatottan sikerül csak lélegeznem, de sikerül. Érzem a hozzám tapadt ruhámon, hogy a golyók ütötte sebeimből ömlik a vérem, látásom azonban nem homályos, érzékelésem sem tompul. Lehunyom a szemem. Biztosan csak képzelődöm. Valójában már rég halott vagyok, ez csak valami rossz vicc.
- Öld már meg! - térít magamhoz a szélen álló pasas fülsértő hangja.
Szemhéjam felpattan, farkasszemet nézek a velem szemben álló férfival. Tanácstalan vagyok. Kék szemébe bámulok és bár mozdulnék, de a döbbenet okozta bénultság még nem múlt el a tagjaimból. Menekülnék, de hova? Én egyedül vagyok, ők négyen. Ők fegyverekkel tartanak sakkban minket, míg én fegyvertelenül, tehetetlenül állok előttük.
- Mozdulj már! - ripakodik rá a társa.
Ahogy emeli a pisztolyt én is mozdulok, bár nem tudom, ki irányítja a testem. Nem én, az biztos. A fegyverét újból elsüti, de már kapkodva, célt tévesztve. A golyó mellettem hasítja a levegőt és a falba csapódik. Érzem, ahogy az emberek a földön összerezzennek, érzem a félelmük szagát. Azután túl gyorsan történik minden. Még én sem tudom igazán követni. A férfi maszkját letépem, miközben a földre teperem a nálam vagy ötször erősebbnek tűnő testet.
- Mindenki marad a földön! - hallom közben a társai kiabálását.
Ahogy fölé magasodom, a szemembe néz. Arcán jól leplezett döbbenet, de én észreveszem. Épp mozdulna, mikor fülembe hasít a géppisztoly ropogása. Csak pár másodpercig tart.
- A fenébe - suttogom csalódottan, majd tehetetlenül elterülök rajta.
Még elhiszem, hogy meghalhatok, magam sem értem miért. Tudatom azonban tiszta marad, csupán a hátamban és a mellkasomban érzek rettenetesen szúró és égő fájdalmat. Karom zsibbadt, lábaim nem kevésbé. Vérem eláztatja a férfi ruháját, de még nem mozdul alattam.
- Tégy úgy, mintha halott lennél - súgja fülembe, mielőtt lelök magáról.
Csodálkozom miért, mégis engedelmeskedem neki. Talán, mert hangja szinte simogatta fülem. Ahogy a testem földet ér, úgy is maradok. Kényelmetlen a helyzet, de mit tehetnék... Nehéz aprókat észrevétlenül lélegezni, mikor sejtjeim szomjazzák az oxigént. Csukott szemmel hallgatom a sorsomat.
- Ez már nem mozdul többet! - mondja röhögve az, amelyiknek ki nem állhatom a hangját.
- Úgy tűnik - hagyja rá a kék szemű és finoman meg is rugdos.
Hagyom, hisz elvileg halott vagyok. Rajtam kívül csak ő tudja, hogy nem, és játssza is a játékot, amibe belevitt. Kíváncsivá tett, mert tudhat valamit, amit én nem. Vajon segíteni akar, vagy csak én képzeltem így?
- Átviszem az irodába és rázárom az ajtót. Sosem lehet tudni - jelenti ki színtelen hangon, majd elneveti magát.
A társa egy kényszeredett nevetést ereszt meg, nem értékeli túlzottan a poénkodást.
- Tüntesd el - hagyja aztán rá.
Erős férfikéz fogja meg mindkét karomat, majd kezd húzni a földön. Fáj, de hagyom. Arcom nem árul el, szemhéjam sem rezdül. Bár úgy sejtem, már senki sem figyel rám, mégsem lehetek biztos benne. A hangok távolodnak, a hideg kőburkolat eltűnik alólam. Padlószőnyeg akasztja meg testem könnyed csúszását. A férfi nem rángat tovább.
- Már senki sem lát - guggol le hozzám.
Kinyitom a szemem. Bántja a hirtelen sárgás fény, de nincs időm törődni vele. Csendben beljebb kúszok, nem merek felállni. Kérdőn a mellém térdelő férfi arcába bámulok. Ő úgy csinál, mintha egy óriási pofont akarna lekeverni nekem, de megállítja kezét mielőtt hozzám érne. Ám ez mit sem számít, mert automatikusan arrébb hengeredem. Ő megfog és visszafordít maga felé. Durván beletenyerel egyik sebembe, mire felüvöltenék, de lenyelem a fájdalmat és összeszorítom a fogaimat.
- Hülye liba! - sziszegi a képembe.
- Engedj el - suttogom, miközben kétségbeesetten igyekszem lesöpörni magamról a kezét.
Majd egy pillanat alatt szelídül meg arca és veszi el rólam a tenyerét. Nem értem, de nincs is rá időm.
- Figyelj - hajol arcomba -, úgy kívánja minden porcikám ezt a kinti balhét, mint a kínzást. Szedd össze magad, adok rá jó tíz percet. Utána pedig...
Várom, hogy folytassa, de csak hosszú pillanatokkal később teszi.
- Szóval te tényleg most ébredtél önmagadra - állapítja meg lemondóan. - Kár, de így is megoldható. Lopózz vissza hallótávolságon belülre, ha már biztosan állsz a lábadon. Amikor azt hallod, hogy "hülye liba", ugorj rá a két baloldali fickóra.
Elkerekedett szemeimet látva, rögtön leint.
- Nem, nincs semmi dolgod azon túl, hogy lefoglalod őket. Persze, ha tudod, meg is ölheted őket. De nem hiszem, hogy menne.
Szeretnék megszólalni, kérdezni, csodálkozni, de nem hagy rá időt. Felpattan mellőlem. Mélyen a szemembe néz. Olyan érzés, mintha a fejembe látna, mintha mindent tudna rólam, ám rá kell jönnöm, hogy csupán arra kíváncsi valóban megteszem-e, amit rám bízott. Bólintok, bár el sem tudom képzelni, hogyan és mit fogok csinálni, de ezen a napon, úgy gondolom, már semmi sem lephet meg jobban az eddig történteknél.
Mintha csak álmomban történne minden... kimerülten bámulom a plafont, az ablaktalan helyiség bár világos, de nyomaszt, hogy nélkülöz minden természetes fényt. Sebeim mindeközben őrült sebességgel gyógyulnak, a fájdalom azonban lassabban áll odébb, mint ahogy az erőm visszatér. Mire enyhén kábán, de hangtalanul kiosonok és meghúzódom az ajtó mellett, odakint a hangulat már a körülményekhez képest egész nyugodt. Óvatosan kilesek. A kék szemű férfi szinte észrevétlenül int, hogy húzódjak vissza. Elképedek egy pillanatra, hogy félreérthetetlenül nekem szólt a kézmozdulat, pedig nem is látta, de nem is hallhatta, hogy már ott vagyok. Vagy a fene se tudja... Az idegesítő hangú pasast nem láttam, talán túlságosan oldalt volt. De a másik kettő ott áll alig pár méterre tőlem, elég csak egy leheletnyit kidugnom az orrom a fal takarásából, hogy lássam őket.
- Mennyi idő még? - szólal meg aztán a kék szemű férfi.
- Már nem sok - mondja az idegesítő hangú. Úgy tűnik, ő a főnök, mert a másik kettőtől még nem sokat hallottam.
- Ki legyen a következő? - kérdezi a szokásos színtelen hangján a kék szemű.
Hallom a hirtelen, lélegzet-visszafojtott csendet odakintről. Erről nem volt szó, de reménykedtem, hogy talán el sem jutnak addig a bizonyos következőig.
- Majd, aki épp megmozdul - veti oda hanyagul és nem kicsit fenyegetően a másik.
A kék szemű halkan és gúnyosan nevet, majd megszólal.
- Azért jól megszívatott az a hülye liba.
A belsőm összeszorul, a szívem a torkomban dobog. Mozdulnom kéne, fut át agyamon a gondolat. Csupán egyetlen másodperc telik el mire megindulok, mégis óráknak hat. A hozzám közelebbi férfi háttal nekem, a másik szemben. Nem gondolkozom tovább, ráugrom a közelebbire. Arccal érkezik a kőpadlóra, kezéből előtte könnyedén kikapom a fegyvert. Nem tudom, a kék szemű mit csinál a terem másik felében, de minden érzékszervemet jelenleg a saját feladatom köti le. Mi az, hogy nem tudom megölni őket?! Dehogynem! Féloldalt fekve, két kézzel tartva a pisztolyt célzok, bár sosem csináltam még ilyet. A szemben levő férfi előbb lő, de én is elsütöm a fegyvert, nem is egyszer. Fogalmam sincs, eltalálom-e majd. Testembe újra fájdalom nyilall, de ezúttal már nem érdekel. Meglőtt. Rohadjon meg! Mérgemben meghúznám még egyszer a ravaszt, de a férfi addigra már elterül a kőpadlón. Akire ráugrottam, az viszont rám vetné magát, de nem hagyom. Képen vágom a fegyverrel, mire újra a földön köt ki. Ráemelem a pisztolyt, de mellém lép a kék szemű férfi. Megdöbbent a nyugodtság, amit magából áraszt. Felnézek rá. Arcát már nem takarja a fekete maszk, helyette vértől vörösek ajkai. Kezében a géppisztoly, de nem leplezett undorral tartja.
- Mindenki marad a földön! - parancsolja hátborzongatóan erőteljesen.
Az emberek nem mozdulnak, szinte levegőt sem vesznek. Megértem őket. A férfi belerúg a társába, majd letérdel mellé és elkapja a torkát. Kék szemében veszélyes csillogás. Hirtelen mozdulattal tépi le aztán a fekete maszkot arcáról, majd felém fordul. Beleborzongok a pillantásába. Fejével azonban a társa felé int.
- Érzed az élet lüktetését benne? Vedd el tőle, amire vágysz... - suttogja.
- Én... - kezdeném, de nem tudom folytatni.
Érzem a melegséget, érzem, ahogy húz egy ismeretlen vágy. Mi a fene ütött belém? De igaza van a kék szemű férfinak. Akarom, kell nekem. Olyan mintha tompává válna a tudatom, mintha nehéz ködön keresztül szemlélném a világot. Valami addig ismeretlen erő dolgozik bennem, szívem hevesen ver, izgatott vagyok. Kavarog bennem a vágy, de még nem áll össze a kép. Hagyom hát, hogy az ösztönöm vegye át az irányítást felettem. Egyszerűbb kikapcsolni a tudatom, mint azt valaha is gondoltam. Vér ízére vágyom, meleg, élő húsba akarom mélyeszteni fogaimat, amik bár nem erre valók, mégis a kellő erővel könnyedén veszik az akadályt. Mintha az éltető erejét enném meg belőle, pedig csak a torkát harapom át. Mielőtt még bármi mást is tehetnék, a kék szemű férfi hátraránt áldozatomról. Nem tudok rá haragudni, csak homályos tekintettel, értetlenül pislogok, és próbálok magamhoz térni a kellemes kábulatból.
Rendőrautók szirénázása szakítja meg a felkavaró, ám ez idáig még sosem tapasztalt elégedettséggel eltöltő élményt. De hiszen már a kék szemű férfi és én vagyunk a rossz oldalon - hasítja ketté a kellemes érzéseimet a felismerés. Az emberek tudják, hogy mi öltük meg a társait. Öltünk és nem azért, hogy magunkat vagy őket mentsük, hanem puszta élvezetből. Kimagyarázni sem tudnánk, ha meglátják a testeket. Tanácstalan és ijedt szemekkel nézek a mellettem guggoló férfira. Ő azonban higgadt és majdnem mosolyog. Akár meg is nyugodhatnék ettől, mégsem sikerül. Miközben felegyenesedik, karomat elkapva magával húz. Odakint lassan elhal a szirénák hangja. Megszólalnék, de a férfi pillantása belém fojtja a szavakat. Olyan hirtelen csókol meg, hogy megfordul velem a világ. Ellökném, hogy mégis mi a fenét művel, de annyira kellemes az élmény, ajkainak érintése olyan melegséget áraszt szét bennem, hogy zsibbadtan hagyom magam. Mikor eltávolodik tőlem, újra észhez térek.
- Mi a fenét...
- Fogd be! - szakít félbe halkan, de olyan határozottan, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy ellenkezzek.
Körbepillant az embereken, majd rám néz és homlokát ráncolja.
- Le kéne cserélned a ruhád - súgja fülembe.
Rögtön megértem a homlokráncolás okát. A helyiségben tartózkodó nők egyike sem a méretem. De nem esek kétségbe és az alkatra hozzám legközelebb álló felé intek fejemmel. Csak nem esnek le rólam a remélhetőleg csupán egy számmal nagyobb ruhák. A kék szemű férfi ráparancsol az általam választott szőke, középkorú nőre és az egyik férfira, hogy álljanak fel és induljanak meg az iroda felé. A rendőrök megérkezése által keltett reménynek köszönhetően nehezebben engedelmeskednek. Ám a férfi hangja olyan fenyegető és határozott, hogy nehezen lehet ellentmondani neki.
- Mindenki nyugton marad, különben a csajszi szétlövi a fejeteket! - mondja a földön fekvőknek, miközben kezembe nyomja az egyik fegyvert. - Vagy még rosszabbat is tehet... - teszi hozzá gúnyosan, ahogy megindul a nővel és a férfival.
Egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom, amikor rádöbbenek, hogy immár nekem kell sakkban tartanom a többieket. Ám hamar megbékélek a dologgal és szerencsére senkinek sem jut eszébe semmi meggondolatlan tett, amíg a férfi visszaér. Csendesen mellém lép, már nem az addigi fekete öltözékében.
- Az irodán túl van egy mosdó. Tüntesd el a vért magadról - mondja, majd kezembe nyomja a nő ruháit.
Ahogy meglátom a tükörben magamat, szemeim tágra nyílnak a döbbenettől. Tudtam, hogy mindenem csurom vér, de hogy ennyire, arra nem számítottam. De mit is vártam, hiszen rendesen szétlőttek nem is olyan rég... Sietve vetkőzni kezdek. Nincs időm megvizsgálni a sebeimet, pedig érdekelne, mi is történt a testemmel. Arcomat alaposan megmosom, kezemet nem kevésbé.
Papírtörlőkkel letörlöm a többi, még meg nem száradt vért magamról és belebújok az idegen ruhákba. Elgondolkozom egy pillanatra, hogy hova tegyem a sajátomat, de egyszerűen csak a földön hagyom. Kit érdekel, hogy a rendőrök megtalálják, hiszen szinte mindenhol ott a vérem. Vállat vonok, olyan mindegy már, majd meghúzom a fekete övet, hogy fenn tartsa a csípőmön a nadrágot.
Mielőtt visszaindulok, egy gyors pillantás a tükörbe, hisz mégis csak nőből vagyok. Tűrhetően mutatok az előbbi állapotomhoz képest. A ruhák ugyan enyhén lógnak rajtam, de végre nem úszom a véremben.
Mire visszatérek, látom a férfin, hogy türelmetlen. Már nem értem, amit a hangosbeszélőn még épp mondanak odakint, de láthatóan a kék szeműt sem izgatja túlságosan.
- Lelépünk - mondja halkan.
- Hogyan? - kérdezem.
Nem válaszol.
- Emberek! - kezdi. - A rosszfiúkat elintéztük, nektek meg nem esett bántódásotok. Hogy láttátok-e vagy sem, nem számít, de jól tudjátok már, mire vagyunk képesek - mondja, majd hosszú szünetet tart. - Ha bármelyikőtök csiripelne a rendőröknek, azt megkeressük és... durvábban végzi, mint amit itt láthattok. És ne higgyétek, hogy bárki is meg tudna tőlünk védeni - neveti el magát.
Felém pillant, majd a kezében tartott pisztolyt méregeti. Furcsán nézek rá, de a következő mozdulatából megértem. Nem nézek oda, mikor átlő magán. Az emberek összerezzennek, de csendben a földön maradnak. A lövést biztosan hallották a rendőrök is odakint. A férfi oldalából ömlik a vér, ő azonban nem foglalkozik vele. Kiveszi a tárat, majd undorral dobja a sarokba a pisztolyt.
Lassan nyitja ki résnyire az ajtót, majd kikiabál, hogy kienged egy sebesült túszt, meg még egyet, aki segít neki. Aztán elveszi tőlem a még mindig a kezemben tartott fegyvert, és az is hasonlóképpen a sarokban landol, mint nemrég a sajátja. A szívem a torkomban dobog, mikor úgy lépünk ki az ajtón, mintha kilöktek volna. Támogatom a férfit, azt a látszatot keltve, hogy nehezen áll a lábán és a rendőrök elhiszik, hogy mi is túszok voltunk. Reménykedem benne, hogy odabentről senki sem leplez le minket, de végül simán megy minden. Pont, ahogy a férfi eltervezte. Villámgyorsasággal kötünk ki egy mentőautóban. Együtt vagyunk-e? Igen! Naná, hogy a kék szeművel megyek!
Hangos szirénázás közepette száguldunk az egyik kórház felé. A férfi kimerülten és erőtlenül nyúl kezem felé. Tudom, hogy csak megjátssza, de megfogom a kezét és hozzá hajolok.
- Ha lehetőség adódik rá, lelépünk - suttogja fülembe. - A hogyannal ne törődj, csak állj készen!
És nem sokkal utána a mentő erősen lassítani kényszerül. A férfi olyan gyorsan pattan fel és ránt magával, hogy szinte feleszmélni sincs időm. A mentősöknek meg még annyira sem. Az autó hátsó ajtaja visszacsapódik a lendülettől, mi viszont addigra már el is tűnünk a kis mellékutcákban.
Egy kiadós rohanás után, a kék szemű férfi megtámaszkodik az egyik ház falánál. Kapkodva veszi a levegőt, akárcsak én. Épp kérdezném, hogy jól van-e, de ekkor felém fordul.
- El kéne tűnnöd egy időre - kezdi, majd megfogja a vállamat és szemembe néz, hogy nyomatékosítsa szavait.
Értem én anélkül is, hogy ennyire komolyan nézne rám. Más kérdés az, hogy nem igazán vágyom erre. Nem akartam belekeveredni semmibe sem, még kevésbé akartam ilyen irányú változást az amúgy is egyre zavarosabb életembe.
- Gondoltam - mondom csalódottan, majd kedvetlenül indulok neki a hazavezető útnak a szótlanságba burkolózó férfival az oldalamon, hogy azután eltűnjek az emberek és a hatóságok figyelő szeme elől.