Tömegközlekedés

Szeretek tömegközlekedéssel utazni. Mindig van valami különlegesség, ami leköti a figyelmem. Olyan, mint egy svéd asztal, van itt minden, ami szem szájnak ingere. Általában az emberek a reggeli utazás közben csak bámulnak ki az ablakon, átgondolják az aznapi teendőiket, morgolódnak, hogy el fognak késni vagy hasonló, az agyat nem túlságosan leterhelő gondolatok kötik le őket. Szeretem megfigyelni, hogy milyen típusú emberek fordulnak meg a buszokon, villamosokon, metrókon.

Valamelyik nap, amikor a buszon utaztam vettem észre, hogy egy-két személyes ülésen foglal helyet boldogan a tini lány a ránézésre is kellemesen dugig tömött táskáival, amikor eléje tornyosul egy öreg hölgy és oda vakkantja neki a lényegre törő kérdését: „Szabad?” A lány kétségbeesetten néz föl rá és tisztán kiolvasható a tekintetéből a kérdés: Ezt most tényleg komolyan gondolja? A válasz egyértelműen igen. Már furakszik is át a hölgy csak a célt látva, hiszen ott egy szabadon árválkodó hely. Csupán a lányon és a csomagjain kell átjutni. Mint a háborúban… járulékos veszteségek mindig vannak. Ám a lány túléli, és még egy mosolyt is magára erőltet és kinyögi, hogy: „Nincs mit”.

A srác egyedül ül, sapka a szemébe húzva, rá egy kapucni a biztonság kedvéjért, nehogy már még a végén valaki felismeri. Zene a fülében, kabátján nagy Magyarországos térképek, pár horogkereszttel megtoldva. Így nem teljesen tudtam eldönteni, hogy emberem hungarista-e avagy náci. Terepszínű nadrág és az elmaradhatatlan bakancs, aminek minden bizonnyal valamilyen bájos emberi nevet adott. Ezzel az igen kellemes összhatással próbálja minden élőlény tudtára juttatni, hogy nem, nem óhajt senkivel sem beszélgetésbe elegyedni, nincs aprója, se fölös cigije, és még csak vallást sem akar váltani.

A csacsogó lányok csapata, akik fején virít a csilli-villi hiperszuper extra márkás óriási méretű napszemcsijük, igaz hogy napfény az nincs, de hát az már csak részletkérdés. Kezük tele a legutóbbi „shoppingolásuk” zsákmányaival, zsebükben valami bájos kis telefon valami még bájosabb tartóban. Mosolyogva nézem őket és hallgatom tartalmas társalgásukat fiúkról, sminkekről, bulikról és még ki tudja mikről. Igazából ők annyira nem kötik le a figyelmemet, ha kanos férfi lennék biztos huzamosabb ideig érdeklődnék irántuk.
Kisebb pánik hangulat kezd eluralkodni a járművön, amikor egy túlzás nélkül kijelenthetően részeg férfi támolyog fel. Ám mindenki tökéletesen megnyugszik, amikor az illető bevetődik egy fiatal lány mellé. Szemellenző fel. Hiszen mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a lányt durván zaklatja az… úriember, mégsem érdekel senkit. Hirtelen mindenki megvakul, nem az ő bajuk. Amíg oda nem megy egy srác megfogja a férfit, és le nem rúgja a megállóban a járműről. Persze, hogy őt nézik parasztnak, hogy-hogy képzeli, csak a lány mosolyog hálásan.

Egy idősödő hölgy siet a vezető fülkéhez, és szorgosan kopogtat, hogy nyissa ki az ajtót. Kelletlenül meg is teszi, bizonyára arra számít, hogy a hölgy azt akarja megkérdezni merre juthat el ide vagy oda, vagy hasonló fárasztó kérdésekkel akarja bombázni. A nő illedelmesen köszön majd csupán annyit közöl, hogy valaki a buszon hagyhatta a táskáját és szeretné berakni a fülkébe. A vezető biccent egyet és visszahúzza az ajtót. Se köszönés, se köszönet, megnémult. Egészen megdöbbenek, hogy tényleg becsületesen odavitte azt a táskát, az más kérdés, hogy valószínűleg soha többet nem látja a tulajdonosa, de legalább meg adta rá az esélyt. Végülis nem ez a megdöbbentő, hanem az, hogy ilyen furcsa ha valaki becsületes, tisztességes, vagy jószívű.

A helyi gengszter fiú banda, egyik telefonjából üvölt a kedvenc rap együttesük egyik divatos száma. Beszélgetnek csajokról, sexről, egy kis hencegés, hogy milyen szőke bombázóval „kúrtak” tegnap éjjel. Többiek csak röhögnek, talán még ők sem hiszik el, de azért nem kötnek bele. Az alap hangszintjük az kb. a halkabb ordibáláséval egyenlő, persze kell egy kis feltűnés. Néha amikor eszükbe jut valami jó, vagy csak unatkoznak, rajzolnak gyorsan egy gyönyörű firkát a busz oldalára. Elég röhejesek, de azért megpróbálom magamba fojtani a nevetést, nehogy engem nézzenek bolondnak, hogy „Jé nézd már azt az embert, magában röhög”, így csak egy mosolyra futja.
Tényleg szeretek tömegközlekedéssel utazni…