Tolvajmese: 1. fejezet - A búcsú

- Te mocskos kis tolvaj! - sziszegte grimaszolva a sebhelyes arcú kereskedő, a nyárfalevélként remegő, piszkos arcú lány fülébe, miközben inge gallérjánál fogva szorosan magához húzta. - Azt gondoltad, nem veszem észre, hogy elemeled a portékám? Más fizetni szokott érte, és te is fogsz.
- Nekem nincs pénzem! - cincogta a lány riadt egérhangon.
- Akkor az életeddel fizetsz, szuka! - hajolt még közelebb; rothadó fogaitól bűzlő száját alig választotta el egy centi a tolvaj arcától.
- Ne, kérem! Anyám beteg, a két öcsém éhezik! Én csak egy kis ételt akartam nekik hazavinni! Ne öljön meg!
- Ebből ugyan nem esznek! - nevetett fel a kereskedő gonosz vicsorral és kivette a tizenéves lány kezéből a fél vekni kenyeret, közben mit sem enyhítve szorításán. Csupán figyelmét fordította másfelé, amíg áruját az asztalra hajította. S ez a néhány másodperc volt az, melyből a lány előnyt kovácsolhatott: a durva anyag reccsenésével kirántotta magát a szorításból, és még annyi ideje is maradt, hogy a kereskedő erszényét leszakítsa övéről - ha az egy picit is erősebben van rögzítve, a lány elveszett.

Ezekután eszeveszett rohanásba kezdett, még mielőtt a férfi annyit kiálthatott volna, hogy "Tolvaj, fogják meg!" - amikor ez megtörtént, ő már egy asztal alatt szélsebesen átbújva egy sikátor felé vette az irányt. Tudta, hogy zsákutca, de azt is, hogy a csatorna fedele alatt mentora és barátja, Remelo várakozik rá.
- Belss! Épp itt volt az ideje! - kiáltotta a föld alól a férfi, amikor lefelé tekintő Belss arca megjelent a félretolt fémlap helyén. Utoljára hátratekintett, hogy a nyomába szegődöttek beérték-e, majd Remelo felemelt karjait segítségül véve lemászott és a fedelet a helyére igazította.
- Jobb lenne sietni! - mondta Belss a rohanástól zihálva, és kézen fogta a férfit, majd együtt szaladtak tovább a bokáig érő csatornalében, patkányok, pókok és keményhátú rovarok között.

Csupán néhány percig tartott utuk, mígnem egy vasajtóhoz értek. Remelo belökte, és ahogy eltűntek a keletkezett résben, súlyos döndüléssel be is csukódott, hosszan visszhangozva a csatorna folyosóin. A reteszt már Belss tolta rá, s hátát a nyirkos falnak vetve lihegett. Társa csatlakozott hozzá. Itt biztonságban vannak, ez már a Rabola céh területe; Fetongar város őrei messze elkerülik egy kis adomány fejében.
Az ajtótól egy fáklyákkal kivilágított vékony folyosó és egy széttöredezett kőlépcső vezetett fel a többemeletes ház alsó szintjére.
- Meleg helyzet volt - törte meg a csendet Belss, miközben a leszakított erszény kötőjével babrált. - Egy pillanatra már éreztem a börtön rácsait magam körül. A hideg is kirázott. Az a férfi nem lehetett egyszerű kereskedő. Ha nem veszi le rólam az egyik kezét, hiába vártál volna rám.
- Ne is mondj ilyet, Belss! Lassan ügyesebb vagy, mint én - mosolyodott el Remelo, mélyen a lány azúrkék szemébe nézve, s gondolatban végigsimított a bájos arcot keretező piszkos szőke hajon. Szerette őt. Jobban, mint kellett volna, de félt a visszautasítás fájdalmától, és attól, hogy magára maradna, ha a dolog kitudódna; a sohaviszontlátás rosszabb lenne bárminél, főleg a hosszú együtt töltött évek után, mely idő alatt a kislányból bájos hölgy lett - még ha néha kissé koszos és pimasz is.
- Talán igazad van - felelte a lány magabiztos vigyorral, majd ellökte magát a faltól és megindult a lépcső felé. Ahogy elfordult, szíve összeszorult, s fejében ugyanazok a gondolatok jártak, mint Remelo-éban. Szerette volna megcsókolni itt, ahol senki se látja. Egy pillanatra megtorpant és válla fölött hátra pillantott.
- Mi az? - kérdezte rögtön a férfi, aki még mindig a falat támasztotta.
A lány válaszként megrázta rakoncátlan fürtjeit és felszaladt a lépcsőn, olyan erősen markolva az erszényt, hogy meg tudta mondani, hány aranytallér rejlik benne. Az ajtót nagy lendülettel kivágta és majdnem ledöntötte lábáról három céhtársát, amint elviharzott közöttük, végig a hosszú folyosón, saját szobája felé.

Remelo néhány percig még várakozott, a fal repedéseit bámulva és agyát kiürítve, semmire se gondolva. Ez mindig megnyugtatta, de egyre nehezebben ment, ahogy lelke terhe is egyre súlyosabbá vált. Végül egy mély sóhaj után azzal a szándékkal elindult, hogy felkeresi Belss-t, hiszen az üzleti ügyekről még nem ejtettek szót. Márpedig osztozkodni, azt kell, így írja a tolvaj törvénykönyv - ami leginkább csak a céhmester fejében létezett, s igen gyakran változott, néha gyökerestül, és kivétel nélkül mindig megszűnt, amikor nemes személye tett szert nem épp csekély vagyonokra.

***

Belss hasra vágta magát kényelmetlen ágyán, maga elé ürítette az erszény tartalmát és számolgatni kezdte az aranyakat egyesével. Nem csalódott: a kereskedő elég módos volt, ha ennyi pénzt tartott magánál, nem csoda, ha emellé némi fizikai erő is párosult. Ész azonban jóval kevesebb - ebből a lánynak több kijutott. Sokkal több.
Épp harmadszorra tologatta maga előtt a tallérokat, amikor ajtaja kopogás nélkül kinyílt.
- Csak nem meg akartál lógni az elsődleges szabály alól? - hallatszott Remelo hangja, majd a zár kattanása.
Belss vigyorogva a fordította fejét mentora irányába.
- Ne untass! Nincs is semmiféle szabály.
- Meglátjuk - biccentett fejével Remelo és lehuppant a lány mellé az ágyra. - Mennyi? - bökött mutatóujjával a pénzkupacra.
- Pont annyi, amennyit látsz! - válaszolta Belss, majd rövid hallgatás után karjaival térdelő ülésbe tolta magát és meghitt közelségbe hajolt a férfi füléhez, hogy további suttogó szavai annak fülcimpáját simogatták. - Pontosan harminc fénylő és kristálytisztán csengő arany!
- Na és mennyit tettél zsebre belőle? - fordult hirtelen Belss felé, hogy az orruk összekonct.
A lány hátrahőkölt, s zavarát palástolva visszavágott.
- Nincs is zsebem!
- Bocsánat! Elnézést! Akkor hadd fogalmazzam át a kérdést: Mennyit csúsztattál a párnád alá?

Remelo a választ meg se várva az említett párna után kapott, a lány ugyanígy cselekedett, így kezük egyszerre ért oda, s ők gyerekek módjára, szitkozódva és nevetgélve civakodni kezdtek rajta. Belss meg is tehette, mert alig nőtt ki a gyermekkorból, Remelo viszont érett férfi.
A lány akármennyire is vadmacskaként viselkedett, mégis az erősebb férfi diadalmaskodott, és a szeme elé táruló látvány több volt, mint amire várt. Remelo úgy gondolta, talán négy-öt aranytallért fog találni. Ehelyett legalább ugyanannyi lapult a párna alatt, mint amennyi kettejük között a lepedőn.
- Megmagyarázom! - kiáltott fel szenvedélyesen Belss. - Megmagyarázom... - ismételte halkabban és félénkebben.
- Halljuk! - vettet a lányra kíváncsi tekintetet mentora.
Sokáig csak a csend felelt a felszólításra, s a két ember lélegzetvétele, szívük hangos kalapálása.
- Én el akarok innen menni - bökte ki Belss szomorúan, s szemében könnyek kezdtek gyülekezni.
- Elmenni? - kérdezett vissza Remelo, mintha nem ismerné ezt a szót. - Miért?
- Én... nem tudom. Valami másra vágyom, amit itt nem kaphatok meg. Kalandokat akarok! Több izgalmat, mint amennyit egy piaci árus tud adni nekem. Olyan városokat akarok látni, ahol elfek és emberek együtt élnek. Meg akarom tapasztalni a mágiát és...
- De hát még az erdőben sem jártál! - vágott közbe felindultan a férfi.
- Pont ez az! Mennyi minden van körülöttem, amit még nem láttam! Mennyi bűvös kincs vár arra, hogy ellophassam! Hallottál már az unikornisokról? Csak az érintheti meg őket, akinek tiszta a lelke.
- Akkor az nem te leszel, drága Belss! - jegyezte meg komisz vigyorral a férfi.
- De te se! - öklözött bele a lány Remelo vállába, és mindketten nevetésben törtek ki, hogy még a könnyeik is kibuggyantak. Közben Belss agya azon járt, hogy kérje meg mentorát, hogy vele tartson, a férfijé pedig azon, hogy ajánlja fel, hogy elkíséri a lányt útján. Végül egyikük sem mondta ki.
- Rem, ugye nem árulod el Gardel-nek, hogy egy kicsit félretettem osztozkodás helyett? - kérdezte a nevetés elültével Belss, s aggódó kék tekintetével a férfi arcát fürkészte.
- Megígérem, hogy nem teszem. És tudod, mit? Tartsd meg ezt is - mutatott Remelo a maradék aranyra.
A lány szemei azonnal felcsillantak és karjait átfonta mentora nyakán.
- Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - hadarta Belss és olyan szorosan ölelte férfit, mintha meg akarná folytatni.

Egyikük sem vette észre, hogy abban a röpke pillanatban szívük egyszerre dobbant; és már el is múlt. Testük fájdalmasan elvált egymástól, a lány felpattant az ágyról, ágya alól kihúzott egy nagy hátizsákot és már el is kezdte szórni bele a szükséges holmikat: ruhákat, drótokat, kulcsokat, tőrt, kulacsot, takarót és persze az aranytallérokat. Úgy tűnt, néhányszor már elgyakorolhatta Belss, de biztosan minden apró részletet átgondolt, mert munkája összeszedett volt és mindig tudta, hová kell nyúlni. Remelo végig némán nézte a készülődést, és bár mosolygott, belül mélységes szomorúságot érzett az elválás gondolata miatt.
Amikor a lány végzett, lehuppant az ágyra a férfi mellé, de egy szó nem hangzott el köztük hosszú, kínos percekig.
- Mikor indulsz? - kérdezte végül Remelo, összeszedve egy cseppnyi bátorságot.
- Éjjel. Nem akarom, hogy rajtad kívül bárki is tudja, min töröm a fejem. Főleg nem akarom Gardel orrára kötni. Nem örülne egy szorgos munkaerő elvesztésének.
A férfi bólogatott.
- Tőlem biztos nem tudja meg. De már mondtam...
- Jó.
Újabb percnyi csend következett, melyet ismét Remelo tört meg azzal, hogy felállt és az ajtóhoz sétált. Kezét rátette a kilincsre és lenyomta.
- Vigyázz magadra! - mondta a férfi, aztán kilépett a folyosóra, ahonnan búcsúpillantást vetett az ágyon ücsörgő Belss-re, kinek arca minden egyes szegletét erősen elméjébe zárta, hogy gondolatban megcsókolhassa, amikor csak akarja.
Az ajtó becsukódott és a lány magára maradt.

***

Leszállt az est, a fekete égboltra felköltöztek a csillagok, s már csak pásztorukat, a Holdat várták, hogy együtt figyelhessék és kísérhessék Belss-t.
A lány az éjszakáig hátralevő időt szobájában töltötte. Próbált valamicskét aludni, de nem jött szemére álom, egyre csak Remelo jutott eszébe, és az, hogy elbaltázta a pillanatot, amikor mindent bevallhatott volna neki kockázat nélkül: ha a férfi viszontszereti, úgyis vele tart, ha meg nem, jobb is külön utakon járni. Legalább egy búcsúlevelet írhatott volna, de nem tud sem írni, sem olvasni, s hogy szándéka ne derüljön ki, mást se kérhetett meg.

Az órák kínzó lassúsággal múltak, míg végre elcsendesedett a céhház, s a lány észrevétlenül kiosonhatott. Csupán egy első emeleti ablak mögött tornyosuló, homályos árnyalak figyelte, amint kilépett az épületből, tekintetével követte lépteit, amint lassan távolodott tőle, s egészen addig nem eresztette, míg néhány sarokkal arrébb be nem fordult egy észak felé vezető mellékutcába, mely egyébiránt Fetongar hatalmas és forgalmas kikötőjéhez vezetett. Remelo tudta, hogy már késő utánamenni; Belss tudta, hogy nem fordulhat vissza, most már nem. Ha a Sors úgy akarja, még találkoznak.