Talán

Halkan pattannak az ágak a lába alatt. A hajnali félhomályban feldereng előtte a rét széle, és a mögötte húzódó erdő. Háta mögött ébredezik a táj, a falu halkan nyújtózik a hótakaró alatt. Valahol kakas kukorékol, a csapáson őzek nyomát őrzi az éjjel hullott friss hó.

Gondolataiba mélyedve, töprengve rója a jól ismert eredi utat. Riadt hajnali madarak rebbennek fel a csipkebokorról.
Meleg kesztyűbe bújtatott kezek markolják meg a vadles korlátját. A hátizsákból előkerül a pokróc. Lábai köré csavarja, előveszi a termoszbögrét, és aprókat kortyol a még gőzölgő teából.
Ismerősként köszön vissza rá a feje felett billegő rigó, gyakran jár ki ide hajnalonta, ha nem bír álmával.
Elfogy a tea, a termosz pillanatok alatt visszakerül a helyére. Csendben ül tovább. Vár. Nem hiába. A hajnali ködpára derengésében vaddisznócsalád vonul a közeli dagonya felé: a csíkos hátú vadmalacok, mint bizarr gyöngyök keringenek az alig zöldellő, haldokló fűben. Halk visítozásuk megszokott eleme az ébredező világnak. Tompa fájdalom nyilallik a szívébe.
Föntebb, a tisztás túl szélén a csalitosból hatalmas őzbak lép ki. Lassan, fenségesen sétál át a réten, meg- megállva, fülei folyamatosan fürkészik a környezetet. Fogalma sincs róla, hogy ma reggel a rettegve ismert tákolmányról nem vadászpuska csöve mered fenséges testére, csak egy szomorú zöld szempár kívánja neki, hogy még sokáig legyen éke birtokának.
A bika komótosan tovább ballag. Autó zúg el a szántóföld mellett, majd erősebb hang: a távolsági járat.
Halkan felsóhajt. Mára ennyi tellett, a mindennapi emberi rutin megint széttépte az erdő csöndjét.
Lekászálódik a lesről, vállára csapja a hátizsákot, és elballag a kertek irányába.

Nagy ívben kerüli el a legszélső házat. Csak remélni meri, hogy az elméjében lakozó kedves arc még alszik. Elképzeli, ahogy szőke haja szétterül a párnán, a takaró félig lecsúszva hever a földön, és kivillan az izmos férfitest alóla. Nem nehéz elképzelnie a képet, annyiszor látta már álmaiban, mintha minden éjjelét és reggelét vele töltötte volna... De rég is volt már az az éjszaka...

Tovább ballag, biztonságos távolságra a vadászkerítéstől.
A ház háta mögött irányt vált, elsétál a pékségig, zsákját megpakolja friss zsemlével, az udvarról pedig langyos házi tejjel.
Lehajtott fejjel ballag a kapu felé, amikor hirtelen beleütközik valakibe. Ijedten néz fel, és egy pillanatra megfagy a lelke.
- Elnézést... - mormogja, majd iparkodik az ajtó felé.
- Nem történt semmi... - hallja a jól ismert hangot. A mondat félbe szakad.
Tanácstalanul néznek egymásra. Mindketten tudják, mit kellene mondaniuk, és mégsem tudnak kinyögni egy szót sem. Két sóvárgó szempár akad egymásba, a zöld könnyes és elveszett, a barna meleg, aggódó, kétségbeesett.
Pillanatok alatt rohan végig mindkettőjükön ugyanaz az érzés:
vágy, szenvedély, szerelem, hőség, elkeseredés,büszkeség, fájdalom.
A legördülő könnycseppet két érdesen puha ujj simítja le a lány arcáról.
- Ne sírj... kérlek.... - lehelik a sóvárgott ajkak.
- Már nem sírok - suttogja a száj, mozdul a kéz, elhárít, simogatást, érzést, mindent. Vége.

Halkan koppan az ajtón a zár, surrannak a léptek az úton. Csörög a kulcs a zárban, hosszasan suhog az anyag az anyagon, a hátizsák a padlón hever.
Gátját szakítva tör ki a könnyáradat, nincs ami megállítsa. Kínlódva küzdi fel magát a lépcsőn, vakon veti magát az ablak elé, nem látja az elébe táruló erdőt, a kelő napot, semmit, csak az oly kedves barna szempárt.
Kopogás. Ajtó nyílik. Lassú, tétova léptek a padlón. Tiszta, fűszeres illat az orrban. Zavartan pillant fel.
- Minek jöttél?
- Nem tudom. Hiányzol. Éjjel és nappal, minden pillanatban, amikor nem vagy velem. - reccsenő hang, ahogy mellé ül, és szőke fürtjei a térdén pihennek.
Félve nyúl felé, mintha illanó látomás...
- Elmentél. Azt mondtad, nem kellek. Egy éjszakát kértél. Megkaptad - suttogja, próbálván erős maradni. Nagyot nyel. Nyel könnyet, dühöt, elkeseredést, félelmet, csalódást, és egy életet, amely már sosem fog megszületni.
- Igen, elmentem - nem néz rá, míg beszél, a csokoládé szín írisz a tájat fürkészi -, szép itt nálad. Kellemes. Meleg. Érzem az illatod, látom, ahogy itt élsz, olvasol, festesz, vagy ülsz az ablak előtt, ahogy most. Aztán körül nézek magamban, és hidegséget látok, kudarcot, magányt – suttogja. – Szeretném, ha az én életem is ilyen meleg lenne, mint ez a szoba.
- Neked kell azzá tenned - tiltakozik - ha te nem akarod, sosem is lehet meleg. Kétségbeesetten jár az agya. Hogyan küldje el, minél hamarabb, mielőtt megint elveszti a fejét és olyat tesz, amivel egy életre megsebzi saját magát?

- Tedd meleggé az életed. De most menj el... kérlek.... - elcsuklik a hangja. Sír.
- Nem. Most nem. Amikor ma reggel megláttalak, azt hittem, a föld is megáll forogni. Hol voltál annyi ideig? Miért mentél el, anélkül hogy egy szót szóltál volna? Hazudtam volna... - a hang már kétségbeesett, oda a simogató karcos tónus, most magasabb, élesebb.
- Mi lett volna, ha tudod? - bőszül fel, szikrázik a zöld gyöngy. - Mi lett volna? Odaállsz mindenki elé, és fejet hajtva közlöd, hogy tévedtél? Ó, nem! Soha nem álltál volna mellém. Elmentem. Így van ez jól. Megtettem, amit meg kellett tennem, hogy ne hozzam szégyenbe sem magam... Sem... - nem bírja folytatni a felindulástól.
- Sem....?
A kérdés ott függ a levegőben, mint szappanbuborékok a napfényben.
- Sem téged.... - üveggyöngyökként potyognak a könnyek újra. - Szégyelltem, féltem, hogy miattam félbe törik minden... Az életed, a munkád...
- Igen. Féltél. És most? - heves a tiltakozás, feltolulnak az érzelmek. - Van munkám. Van házam. Csak életem nincs - vitázik a lemondás és a keserűség.

Hallgatnak. A kelő nap beragyogja a szobát, a cinkék hangosan csivitelve veszik körül a madáretetőt.
- Adj... Adj még... még egy esélyt - könyörög a melegbarna szempár. - Kérlek. Szeretlek. Nincs mentség arra, amit tettem, amit mi tettünk, de talán még helyrehozható.Engedd. Engedd, hogy...
- Ne! Nem kell,hogy... Anélkül is.... - habog riadtan - hisz tudod.
- Tudom - bólint a férfi, majd ölébe hajtja a fejét hogy elrejtse a feltörő könnyeket.
- Anynira sajnálom, kedves, annyira - suttogja bele a reggelbe.
-Ssssss... nincs mit sajnálni - emeli fel a két apró kéz a könnyáztatta arcot -, nem tudjuk megváltoztatni a múltat. De a jövőt igen.
A férfi belecsókol a tenyerébe, hozzá hajol, átöleli és szívszaggatóan felsóhajt.
- Talán lehetett volna egy lányom. Üde, gyönyörű, zöld szemű.
- Talán - simogatja a két megnyugtató kéz - és talán még lesz is.

Szótlanul ölelik egymást, a nap lassan elfordul az ablaktól, megkezdi reggeli sétáját, és túl a réten a szarvasbika elégedett szuszogással hemperedik párja mellé a bokrok ölelésében.